Globalizáció kontra személyes psziché

Nem vagyok én sajnos valaki...

Vagyok én most csak egy senki..

Lenni vakságban, sötétben,

Önmagunkban, lenn, mélyen.

Törött szárny, lehullva, tépázva.

Ajkunkra vélfoltot tetoválva,

Ülni egyedül, hangtalanul, némán.

Fekete könnyeket hullatván.

Minden szívverés fájdalom,

Mintha életem kellene áldanom.

Mikor szörnyű, átkozott az énem,

Melyben életem le kell élnem.

Finom, vékony jégen állva,

Meghasad körülöttem a föld.

Minden éjjel idegen ágyakban hálva,

Szívem idegen szíveket ölt.

Törött lélek, sikolt, zuhanva.

Arcunkon ismerős sérelemet mintázatva,

Mintha fájna, mintha valaki bánna,

Örökre egy létet, mi eltűnik a sokaságba.

Gyenge szellő, hajnali pirkadat

Súgja, szülnöd kell az újakat.

Mert ha elhal, lesz még ezer másik,

Aki pótol, aki érdemesnek látszik.

S ha nem te érsz elsőként a célba,

Ha nem leszel te is egy legenda…

Nem leszel te sajnos valaki.

Leszel te is csak sajnos egy senki…

Az Álomturista

Fényben úszva azt gondoltam,

Ez lesz csak az álom!

Szemet vakítva csak hallgattam,

Elvesztem a valóságom.

Segítségért kiáltanék,

De hiába sikoltok.

Rám fölfigyelni csak az fog,

Kinek szíve nem dobog.

A magunk fajta hisz benne,

Hogy a magány, áldás.

S ha kitalált társra lelne,

Nem volna bánkódás.

Bízunk benne, hogy kik szólnak,

Valóban emberek.

Hogy lélegzetük valós,

Hogy ők valóban léteznek.

Ha tudnák, hogyan imádkozunk,

„Óh, bolondulnék meg!”

De biztosat csak egyet tudunk.

A valóság öl meg…

Éjjeli bevásárlás

Készen talál az érzés

Termékként a pulton állva,

Hogy nincs benned kérdés,

Veled szemez a fegyver tára.

Áthúznak az üzleten

Klóntársakat látva.

Küzdenél csak csendesen

A változásra várva.

Nálad minden jobbnak tűnik.

Te mégis ott ülsz a kosárba.

Ha becsaptál mindenkit,

Nem gondolhatsz másra.

Lehúzzák a vonalkódod,

Mi hozzád sokáig lesz kötve.

A bélyeget hordani fogod

Életed egy kalitkában töltve.

A művész

Honnan tudjam mikor fog

Elérni a végzet?

Hogy ti rólam úgy fogtok

Beszélni, mint Késett!

Ti, akik engem négy fal

Közzé bezártatok.

Mondván körülvéve barátokkal

Idegennek láttok.

Minden tettem, gondolatom

Csak érthetetlen szólhatott.

Téged is csak az érdekelt,

Hogy vaj’ híres leszek-e ott.

A tehetséget nem érdekli,

Hogy megtalál, vagy elhagy.

De ha tiéd is, feledheted,

Hisz a nép tudatlanul megfagy.

Az a kevés ki ért is téged,

Csúnyán pillog, leszólhat.

A mi végzetünk: halál-élet.

Az érintett hát választhat?

Kicsivel, az egész után

Hallom visszhangozva hangodat.

Csöndben meséled, megjósolván

Túl korán élt sorsomat…

Nem élek, csak létezem

Kő vagyok csupán, nem virág.

Az pedig lélegezni képtelen.

Nekem a kitartás a jobbik felem.

Én nem élek, csak létezem.

Vágj a földhöz

Vagy Rúgj belém!

Neked jobban fáj majd a sérelem.

Érezd hát, én nem élek, csak létezem.

Kiálts rám, és üvölts,

Ne kímélj engem!

A szó, számomra nem jelent semmit sem.

Halld hát, én nem élek, csak létezem.

Vess meg, és

Tekints rám lenézően!

Nincs bűntudat, megbocsátás, kegyelem.

Lásd hát, én nem élek, csak létezem.

Utálom

Utálom a szemedet,

Utálom a szád…

Utálom, hogy ennyit gondolok rád!

Utálom, hogy hozzám érsz,

Utálom, hogy látsz!

Utálom, ahogy más csajokkal bánsz!

Utálom, hogy kedvelsz,

Azt is, hogy vársz.

Utálom, ahogy magadtól elszállsz!

Utálom, ahogy bókolsz,

Utálom, ahogy jársz.

Utálom aki vagy.

Azt, hogy már nem mellettem állsz!

Óhajok

Bár lennék érzéketlen a világra!

Bár lennék sötét szobába zárva!

Bár hallanám az ész szavát!

Bár hinném, hogy igazságra talált!

Bár tudnék sírni, ha fáj!

Bár tudnék kiáltani, milyen kár!

Bár elérhetném a Holdat!

Habár most sem hallod a szavamat.

Hiába a szó, ha nem talál gazdára.

Hiába az elme, ha nem hallgat a tudásra.

Hiába sírok, ha könnyem nem hat meg.

Hiába szeretsz, ha az én szívem nem remeg.

Álmodom

Ha reggel a nap első sugara

Rám vetül, keskeny árnyékba

Álomittasan, te jutsz az eszembe,

Minden elmondott szavadra emlékezve.

Rám pillantassz, a boldogság arcomba tódul.

Megőrít mikor mosolyogsz, bár ez gyakran előfordul.

Fogod a kezem, tekintetem ragaszkodik erősen,

A tiédet semmiért el nem engedem.

Valami új motoszkál bennem,

Ismeretlen, még nehezen engedem.

Első perctől, amióta értelek,

Szűnni nem tud, most is csak ölellek.

Állj! És ha egy reggel valóban felkelek?

A nap sugara csak elvakít! Ma sem feledlek…

Hamis csók ízét érzem a számon,

Nem mondassz semmit, ez is csak egy álom!

Futólag, azért rám nézel,

Elpirulok, észre sem veszel.

Bár nem nekem szól, azért mosolyogsz.

Tudom, hozzám érni az életben nem fogsz…

Így az újdonsült érzést szenvedésre keresztelem.

Első pillanattól, mióta látlak, azóta fáj a szívem.

S ha tudnád, úgy élünk, ahogy álmodunk… egyedül!

Megfosztva mindentől… remények nélkül.