10. fejezet

Közel voltam hozzá… annyira közel… - visszhangoztak a mondatok Márti fejében, még akkor is, amikor kiléptek a szoba ajtaján, túl nagy időeltolódással, de végre a saját időzónájukban, ismerős arcok közzé. Fáradtnak érezte magát, ahogy végig sétáltak a korai hajnali fényekben a Roxfort hűvös folyosóján. Néhány reggelizni induló diák, a festményeken díszelgő híres személyekkel együtt megbámulta Mártát a koszos és szakadt lepedőben. Legkevésbé sem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla. Percekkel később, amelyek óráknak tűntek, megjelent a két fiú a színen, és úgy fogadták a két lányt, mintha soha nem is mentek volna el.

 Hermione sírt. Megölelte a fiúkat. Ahogy Márti ott állt, és az ő szemei is megteltek könnyel – bár maga sem tudta, hogy pontosan mi okból – arra gondolt, hogy semmi keresnivalója nincs itt. Tett egy lépést hátra, miközben Ron csokibékája kihasználta, a hirtelen jött zsivalyt, és elszökött.

 - Viszlát! – szólalt meg hirtelen rekedtesen. Látszólag a három barát nem hallotta meg a köszönést.

A lány úgy gondolta, talán könnyebb is így a búcsú. Nem akart tovább Roxfortban maradni. Felforgatni azt a világot, amit valaki már biztos lábakon felállított.

 Lassú léptekkel sétált a nagykapu felé, és átfutott a fején, hogy érdemes lenne egy új történetbe fognia. Vagy esetleg… soha többé nem lenne szabad meglátogatnia ezeket a világokat. Becsukta a szemét, és egy pár pillanat múlva már a szobájában volt. A saját ruhája volt rajta, az, amelyikben elindult. De nem minden volt ugyan ilyen pontos. A szobája fel volt forgatva. Semmi sem úgy volt, ahogy ott hagyta.

 - Mi történt itt? – egy perc alatt kijózanodott, egészen hihetetlen módon, mindent elfelejtve, ami vele történt. Először felkapott egy pár ruhát a földről, abból a millióból, ami a lába alatt hevert. A könyvei melyek idővel visszakerültek a szobájába, szétdobálva hevertek az ágya mellett. Az egyik szekrény teljes egészében fel volt borítva. Márta szíve a torkában dobogott. A zsebéhez kapott autómatikusan, hogy elővegye a Roxfortban használt pálcáját, de természetesen nem volt ott semmi. Ez már a való világ volt. Itt senki nem használt pálcát, és senki nem tartott varangyos békát házi állat gyanánt.

 Tehát üres kézzel indult le a lépcsőn, hogy saját szemével lássa mi történt. Óvatosan, az édesanyját szólítgatta, hátha felel neki valaki. A nappali ugyanúgy romokban hevert, és az előszoba, de még a fürdőszoba is. Zihálva a konyhába rontott. Délelőtt lehetett. Édesanyja hatalmas kuplerájban rántottát készített.

 - Anya! – suttogta Márta. – Anya, én… én haza jöttem!

 Márta anyukája meg sem mozdult. Gépiesen kavargatta az edényben a tojást.

 Hirtelen belépett Márti apukája és üveges tekintettel leült az asztalhoz, észre sem véve a lányát.

 - Apa! Apa figyelj rám, kérlek! – nyüszítette kétségbe esetten. Ahogy előrelépett, figyelmetlenségében egy üvegszilánk állt a cipője talpába. Amíg azzal bajlódott, hogyan szedje ki, az édesanyja a másodperc töredék része alatt megpördült a tengelye körül, és egy pálcát szegezett az apjára.

 - Crucio! – kiáltotta a nő, akinek az arca egy pillanatra kísérteties módon Belláéra hasonlított.

 Márti felsikoltott, az édesapja pedig lefordult a székről, szörnyű kínokat élt át, és üvöltött a fájdalomtól. Ahogy a lába bírta, Márti úgy futott ki az étkezőből. Az előszobában, pontosan a bejárati ajtó előtt, megpillantott engem. Fejjel lefelé lógatva, gúsba kötve, ahogy levegő után kapkodok, szám láthatatlan szalaggal bekötözve, lassan elfogy az összes levegőm…

 - Ne! – sikoltotta Márta. Összeszorította a szemét, a kezét füleire tapasztotta, hogy ne halljon és ne lásson semmit.

 Saját verítékében fürödve riadt fel az éjszaka közepén. Ahogy körbe pillantott a szobájában minden rendben volt. A szekrénye és ruhái a helyén voltak. Egyedül a Harry Potter könyv hevert az ágy mellett, amelyből éppen akkor tért vissza. Könnyek szöktek a szemébe, és megint sírt. Mostmár zokogott. Nem a Roxfortban történt dolgok miatt, hanem mert szörnyű volt így visszajönni. Valamit motyogott magában arról, hogy soha többet… és hogy mennyire borzalmas volt…

 Tudta, hogy összetört valami, hogy megváltoztak a dolgok. De nem akart erre gondolni. Egyelőre besöpörte az álmot egy képzeletbeli szőnyeg alá. Így volt a legegyszerűbb. Másnap reggel, mikor lement reggelizni, minden rendben volt. Én nem emlékeztem a találkozásunkra, a szüleink pedig nem emlékeztek rá, hogy valaha eltűnt volna a lányuk. Soha nem hívtak rendőröket.