Alexa

Elment.

-        Alexa néni? Azt hiszem meghalt-  döbbenten bámul a képernyőt és örülten kavarog a fejem.

Meghalt.

-        Hogy írhatod nekem ilyen szimplán a szavakat? Hogy lehet, hogy nem tudod, ebbe én most belehalok?

Tanítom és mentorom elhagyott engem.

Ahogy eszembe jutnak a szavak, hideg tüskék szaladnak a szívembe.

Hiszen nemrég találkoztunk – sikolt a tudatom.

Végre megleltem és láthattam, hallhattam. Hogy lehet, hogy ezt tette, hogy mehetett el?

Hogy tehette úgy, hogy nem búcsúztam el tőle?

Gyűlölöm a rohanó időt, mely elsodort minket egymástól és csak ritka beszélgetéseket hagyott nekem.

Csak ülök és olvasom a szavakat.

-        Alexa néni? Azt hiszem meghalt.

Kinyomom a gépet, nem tudom most elmondani miért megyek el.

Felkapom a cipőm és lerohanok az utcára, automatikusan megyek a buszhoz és sírok.

-        Nem hallhatott meg – egészen a házáig ezt hajtogatom.

Csöngetek. Semmi. Telefon. Semmi.

Órák vagy évek teltek el, mire jött valaki és beengedett. Süvítek fel a lépcsőn, de zakatoló szívem majd kiugrik. Csöngetek, kopogok. Nem és nem jön válasz. Zokogva ütöm az ajtót.

-        Tessék beengedni – végre kinéz a szomszéd és hallom, ahogy suttognak mögöttem. Sarkon fordulok és csak állok sírva.

-        Nincsen itthon – tudatom sírva a tényeket.

-        Meghalt – mondja a megszeppent szomszéd.

-        Ne mondja ezt nekem – vágok vissza zokogásba fulladva. – Könyörgöm ne mondja ezt nekem – kérem immár esdekelve.

Csak áll és bólint. Nem mondd semmit, de látszik rajta, hogy mennyire megrázza amit teszek. Ahogy kezeimet az arcom elé kapom és sikoltozom a folyosón.

Nem tudom, hogy kerülök be hozzájuk azt sem tudom kik ők. Elmondja, hogy korháza került, megint és nem jött haza többé. Hogy a suliból vitték el.

-        Óh édes Lengyel Gyula – nyögöm öntudatlan és nem tudom a sírást abba hagyni.

-        Nem nagyon ment be hozzá senki a rokonai sem nagyon, mert hát…

-        Nem – felpattanok befogom fülem, ezt én hallani sem bírom. Köszönés nélkül futva távozom.

Órákig csak bolyongok a városba, futok és lihegek, hogy a levegő hiánya kiürítse az agyamat.

Nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Egyszerűen nem lehet. Annyira nagyon hiányzik nekem. Érzem ahogy összeszorul a belsőm és betölt a semmi.

Leülök egy padra és keservesen kizokogom magam. Folyamatosan azt hajtogatom, hogy nem, nem, nem és nem.

Nem akarom, ez nem lehet.

Hirtelen érezzem meg, hogy mennyire fáj valakinek a hiánya. Igyekszem előhívni szép gondolatokat, de nem megy. Csak a kórházban látom Ahogy egyedül haldoklik.

Egyedül. Ő. Aki annyi mindent tett értem, és én nem voltam ott vele, hogy meséljek neki.

Annyira szerette a meséimet.

Úgy szeretnék, csak pár szót mondani neki. Csak, azt, hogy mennyire szeretem, hogy mennyit jelent nekem. De én nem voltam ott, és nem mondhatom el neki soha.

Eszembe jut, hogy azt mondta én vagyok a kedvence, és megint csak sírok.

Hogy tehettem ezt vele? Hogy hagyhattam magára?

Pár nap múlva virágot viszek a sírjára. Leülök és mesélek, arról mennyire hiányzik és, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Elmesélem, hogy élek és megint sírok.

-        Sírni jó, sírni kell – mondta nekem egyszer. Igaza volt. Mint mindig!

Mégis elhagyott!