6. fejezet.

Az elkövetkezendő hetekben, Harry teljesen idegenként kezelte Mártát. Ha lementek reggelizni, sosem ült mellé. Órán, ha Márta megkérdezte kölcsön veheti-e Harry tintáját, a fiú szó nélkül csak arrébb tolta. Minden mozdulat melyet megtett, azt ordította, hogy nem akarja a lányt beengedni a magánszférájába. Egyik nap Mártát arra buzdította Hermione, hogy álljon a sarkára, hiszen nem lehetnek, egész évben ilyen ellenségesek egymással.

 - Gyerünk! Menj és beszélj vele! – unszolta a lány és minden erejével a klubhelyiség bal oldali sarkába igyekezett Mártát eljuttatni. Röpke fél óra vitatkozás után a lány beadta a derekát és lassacskán átvonszolta magát oda, ahol Harry ült és levetette magát a fiú mellé. Életkedv nulla.

 - Hellóka! – leheli erőtlenül, de a fiú még csak rá sem néz. – Harry… kérlek, ne haragudj rám… bármit is tettem, nem úgy akartam…

 A fiú homlokát ráncolva folytatta a gyógynövénytan háziját. Márta egy „nem meg mondtam?” arckifejezéssel bámult Hermionéra, aki bíztatóan visszaintett neki, hogy ne adja fel.

 - Figyelj… - futott neki újból. Ekkor jutott eszébe, hogy esetleg találnak majd egy olyan megoldást, amely mind a kettőjük számára megváltás lesz. -… Haza megyek, ha akarod.

 Harry most nézett először a lányra. Arca mindenféle érzelmet tükrözött, Márta azt sem tudta melyiket válassza.

 - Nem akarlak elkergetni innen – szólalt meg kissé rekedtesen.

 - Nem kergetsz el… - mondta fél-mosollyal a lány. – Haza akarok menni. Itt lesz az ideje.

 Ezek után mind a két fiatal lehajtott fejjel gondolkodott az elkövetkezendő események menetén. Márta látta Harryn, hogy képtelen eldönteni, hogy szégyellje magát, vagy nyugodtan örülhet, esetleg tartsa vissza Mártát, annak ellenére, hogy zavarja a jelenléte. A lány pedig igyekezett a legkényelmesebb helyzetet teremteni Harry számára. Bár ez volt a legkevesebb, amit hajlandó volt megtenni. Nagyobb problémának bizonyult ugyanis haza jutnia.

 Hermione azt sem helyeselte, hogy ott hagyja őket, de Márta úgy vélte, hogy barátnője számára nagyobb veszteséget hordozott Márta lénye, mint az információ, amelynek birtokában volt. Ron szóhoz sem tudott jutni. Ő volt az egyetlen a három jó barát közül, aki látszatát is adta, hogy élvezi Márta társaságát. Néhány hete ugyanis, előszeretettel mászkált Rupert névvel a folyosókon és mindenkinek elmagyarázta, hogyan lesz ő kviddics sztár.

(*megjegyzem Márta ilyesmiről egy szót sem szólt!*)

Szóval, hiába fájt dupla annyira Hermionénak, hogy Márta elmegy, azért hajlandó volt minden lexikális tudását bevetni, hogy segítsen. Tehát ahelyett, hogy Nicolas Flamel után kutattak volna, minden könyvtárba látogatássukkor Márta esetét vizsgálták. De minél többet ültek ott, annál biztosabbnak tűnt, hogy Márta létezése teljességgel lehetetlen.  Már maga a tény, hogy ez megtörténhet vicces volt. Hiszen Márta mindig is úgy gondolta, hogy ő az, aki létezik, és Harryék azok, akik tulajdonképpen csak kitalált karakterek… Még ha az elmúlt időszakban ezt nem is mondta ki.

 - Talán találnunk kell egy olyan könyvet, amelyben a te történeted van leírva! Az lehet a kapu a két világ között – motyogta szinte csak magának Hermione.

 - És ha esetleg csak úgy hazautaznék? – kérdezte unott képpel Márta, miközben az egyik igen vaskos könyv lapjait firkálgatta. Persze csak addig, amíg a szigorú Madam Cvikker meg nem látta őt, és húsz percet kiabált vele.

 Miután a könyvtáros elment, Ron fojtott hangon kritizálta az ötletet. Még az ő véleménye szerint is badarság lett volna egy varázsvilágban keresni a sajátunkat.

 - Itt tényleg valami kapuról van szó, vagy átjáróról. Apa mesélt nekem ilyen emberekről, de ők mind inkább elmebajosak voltak. Nem pedig illúzió…

 - Ron! Én létezem! – fakadt ki a lány és felállva az asztaltól egészen a tópartig rohant.

 Ott végig azon gondolkodott, hogyan juthatna haza, mindaddig, amíg meg nem látott egy közeledő alakot. Nem tudta mióta ül a parton, azt sem tudta hány óra van. Tudat alatt már eltervezte, hogy a közeledő alaktól fogja megkérdezni.

 - Márta? – Harry volt az.

 - Itt vagyok – sóhajtott a lány és felemelte a kezét, hogy a ködben észrevehetővé váljon.

 - Hideg van… Nem akarsz bejönni? – kérdezte finoman a fiú.

 - Eszemben sincs. Nincs hideg… – vágta rá a lány.

 Harry lemondóan leült mellé és bámulta a tájat, míg végül meg nem szólalt.

 - Draco meglátott minket pár napja Hagridnél. De gondolom erről is, tudsz.

 - Norbert? – nevetett a lány. – Büntető feladatot kaptok majd.

 - Már megkaptuk… - helyeselt Harry. – De nem érdekel, mert Draco is jön.

 - Ühüm… - hümmögött a lány. – Nagyon… nagyon félni fog – mondta és a mellette levőre pillantott, akit most először látott igazán nevetni.

*

Mártának az elkövetkezendő időszakban sem sikerült megtalálnia a hazavezető utat. Viszont kiderült, hogy a vizsgákon nem kell részt vennie! Ez kissé elszomorította, és emellett még jobban tudatosult benne, hogy ő itt senki. Ezen a világon valóban ő az illúzió. Ahogy ilyen gondolatok cikáztak a fejében, képes volt éjszakákat átsírni. Egyrészt azért, mert kirekesztve érezte magát, másrészt, mert már mindennél jobban haza akart jutni. Még az is hiányzott neki, ahogy az anyukájával kiabált.

Hermione mindenről beszámolt, ami megtörtént velük, és Márta nem vett részt az eseményben. Hiába tudta, hogy a lány minden egyes szót tud, mégis lelkesen mesélt neki bármiről.

 - Tegnap elmondtuk McGalagonynak, hogy tudunk a Bölcsek kövéről. – mondta izgatottan, annak ellenére, hogy a tanárnő elhajtotta őket a fenébe.

 - Mindjárt vége van… - suttogta Márta és látszott rajta, hogy valami nincs rendben.

 - Tessék? Miről beszélsz? – kérdezett vissza Ron aki a kandalló mellett ügyködött egy újsággal.

– Rettenetesen be van dagadva a szemed Márta, talán nem aludtál? – kérdezte Harry is, és mind a hárman aggódva figyelték.

A lány nem válaszolt. Üres tekintetét a tűzre emelte, és gondolataiba mélyedt, melyeket néha hangosan is kimondott.

 - Én ezt már nem akarom átélni! Ez már nem vicces… - Ha nem lett volna nyitva a szeme, úgy tűnhetett volna, mintha aludna.

 Hermione aggódva Márta mellé ült és a lány nem túl fényes küllemét vizsgálta.

 - Nem kéne levinnünk a gyengélkedőre? – kérdezett újból Harry.

 - És mégis mit tudnának vele kezdeni? Még csak nem is létezik! – legyintett Ron az újságja mögül, de ekkor két könnyes szempár jelent meg előtte. Márta szája remegett a dühtől.

 - Én igenis… valóságos vagyok. Hús-vér ember, aki érez, lát és hall. Ne tegyél úgy, mintha nem lennék itt! – rivallt rá a lány és könnyei már záporoztak. Ron már nem először tesz ilyesfajta megjegyzést.

 - Miért nem boldogultok egyedül a hülye követekkel? Miért kellene nekem mindent elmondanom? Azzal, amit most tudtok tőlem, talán már nem is… lehet, hogy az életeteket veszélyeztettem vele!

 - Márti… Ne csináld ezt, Ron nem gondolta komolyan – szólt Harry, hogy enyhítse a helyzetet, de csak szította vele a tüzet.

 - Te csak ne beszélj nekem! – kiabált immár Harryvel. – Hiszen ugyanolyanok vagytok! –Már az egész klubhelyiség rájuk figyelt. A Weasley ikrek kíváncsian figyeltek, míg a fiatalabbak ijedten távolabb húzódtak a lánytól.

 - Tisztázzunk valamit. – folytatta. – Nézzetek körül! Kelpik és Doxyk között éltek! Ez egy nagy vicc!

 Hát tudd meg Harry Potter, hogy nem hiszek egyikben sem… - lángoló tekintetét Harryre emelte és úgy mondta tovább. – Nem hiszek Hagridben… Nem hiszek benned sem… És már nem hiszek ebben a rohadt világban sem. – Márta ajkai testével együtt remegett meg. Úgy tűnt mintha egész testében reszketne. Harry hátra lépett néhány métert és kérdőn rápillantott Hermionéra. Ron kezéből kiesett az újság és tátott szájjal bámulta a lányt.

 - Mert ez az egész… csak egy álom. – az utolsó szót megnyomta, és tovább folytak a könnyei. Már nem tudott több szót kiejteni. Hányingere támadt és szédült. Felforrósodott a levegő körülötte és a három jó barát képe távolodni látszott.

Márta könnyek között feküdt az ágyában. Mikor meglátta a hasán a Potter könyvet, egy csapással a földre lökte, majd zokogva kibotorkált a fürdőszobájában. Alig hitte el, hogy otthon van. De azt még kevésbé, hogy hogyan fordulhatott minden ennyire rosszra.