8. fejezet

Márta képtelen volt bele kezdeni. Csak nézték egymást, Sirius idővel le is ült.

-         …Ne merd azt mondani, hogy te megmondtad… - kezdte halkan a lány.

 - Pedig én megmondtam! – vágta rá Sirius. – Ha tetszik ha nem, én tudtam, hogy ez lesz.

 - Mikor ha nem ma??

 - Máskor! – üvöltötte a fiú. – Amikor már fel vagy készülve! Amikor mindannyian tudjuk, hogy mit csinálunk! Azt hiszed, nekünk elég volt fél év? Az is csoda, hogy idáig eljutottál…

 Márta hallgatott. Szorosan fogta a Szellem szállásról vett lepedőt maga körül, és ajkait összeszorítva az ablak felé pislogott. Az éjszaka még épphogy a kezdetét vette.

 - Attól tartok, Tappmancs…

 - Ne mentegetőzz, oké? – legyintett a fiú és mély sebét kezdte megvizsgálni.

 - Hagyd, hogy végig mondjam!

 Most Siriuson volt a hallgatás. Márta újra az ajkába harapott.

 - Attól félek, nem lesz többé olyan, hogy máskor… El fogok menni innen… El kell mennem.

 Mind a ketten megkövülten ültek vagy álltak. Egy darabig állták egymás tekintetét majd Sirius is az ablak felé pillantott.

 -… A nyárra én is haza utazom, de Jamessel azt beszéltük, hogy meglátogathatom majd...

 - Tudod, hogy nem így értettem – vágott a szavába a lány. Sirius szemöldöke megrándult.

 - Mégis hová?

 - Haza…

 - Miért?

 - Mert muszáj!

 A fiú megütközve bámult a semmibe. Nem tudta elképzelni, hogy ez mit jelent. A ki nem mondott szavak… ebben a pillanatban oly egyértelműnek tűntek.

 - Igazság szerint… - kezdett bele olyan halkan, hogy Mártának nagyon erősen összpontosítania kellett, hogy megértse. – Nem akarom, hogy elmenj! Magyarázd meg!

 Márti tehetetlenül felnyögött.

 - Nem könnyíted meg a dolgom, igaz? Holnap reggel elmegyek. Többet nem mondhatok…

 - Holnap? Mi a fene ez az egész? Miért titkolózol?

 Siriust egyre jobban dühítette, hogy nem ért semmit, és még csak nem is szolgálnak számára magyarázattal. – Barátokat hagysz hátra…

 - …miközben barátokhoz térek vissza. Valamit valamiért Sirius…

 A fiú küzdött a dühvel, ami viharként tombolt a lelkében. Óvatosan fölállt, kezét a vérző sebére szorítva. Néhány lépés után megállt, talán túl közel a lányhoz. Alig egy arasznyi távolság volt közöttük. Sirius némán végig pillantott Márta arcán. Legbelül, életében először olyasmit kívánt amit nem tudott megfékezni. Várt. Várt valami jelre, hogy a lány érzi a belőle áradó áhítatot. Percek, talán órák teltek úgy el, hogy farkas szemet néztek és még mindig nem történt semmi. Márta idővel semmi mást nem érzett, csak hogy elveszti minden erejét a fiú mély, fekete pillantásában. Sirius megelégelve a bénító pillanatot óvatosan előre lendült, egyenesen Márta ajkai felé. A lány reflexszerűen elfordította a fejét, és enyhén hátra dőlt. Ha Sirius lelkében volt pillanat, amikor az összes reménye meghalt, akkor bizonyára ez volt az. Ismét összeszorított az ajkait, és hagyta, hogy vonásai megkeményedjenek.

 - …oké… - suttogta halkan. – Akkor Viszlát, Karmos!

 Mind a két fiatalnak összeszorult a gyomra. Márti érezte, hogy elrontott mindent.

 - Gyáva kutya vagy! – visszhangozta egy hang a fejében. Tudta, hogy vannak olyan pillanatok, amiket nem lehet még az időnyerővel sem helyrehozni.

 A fiú megfordult és elindult az ajtó felé, pont abban a pillanatban, amikor egy másik ismerős hang idegesen csörtetett az emeltre.

 - Ez a szemét Peter! Azt ígérte, hogy elhozza Mártit, ha baj van! Rohadt, szemét, dög! – üvöltötte James. Idegességében észre sem véve, hogy milyen hangulat uralkodik a két fiatal között.

 Márti nem tudott egy szót sem szólni. A gyomra ökölnyire zsugorodott és szemei akaratlanul is megteltek könnyel.

 Szeretett Tekergő lenni. Annyira imádta! Szerette az összes Tekergőt, még Petert is. A szeretet szóról pedig rögtön beugrott neki néhány kép. Egyenként Lilyről, és a fiúkról sorban, hogy ki-ki hogyan végzi. Nem tudta eldönteni hirtelen hogy mi a helyes, de azt tudta, hogy nagy fájdalmakat kerül el, ha most rögtön lelép.

 - Jó lenne… de nem lehet… - szólalt meg remegő hangon Sirius felé, majd utat törve magának visszarohant a Roxfort kastélyába.