7. fejezet

Ha Édának meg kellett volna számolnia, hogy életben eddig hány féle érzést fogadott be, nyílván nem tudott volna pontos választ adni. Talán saccolni sem. Ugyanis minden apró változás, amikor az ember hozzáad, vagy elvesz… olyan penge vékony határt húz a fajták közzé, hogy szinte lehetetlen különbséget tenni. Az ember örülni, például millió képen tud.

 Ezért tehát nem is csoda, hogy amikor Anna tesztelés képen föltette azt az egyszerű kérdést – miszerint Éda tudja-e, hogy milyen érzések kavarognak most benne, a lány képtelen volt válaszolni. Hogyan is tudta volna elmagyarázni, miként keverednek a kíváncsiság apró kristályai az izgalommal. Hogyan lengi körbe a pánik hömpölygő füstje a tehetetlenség érzését. Anna érzéseit lehetetlen volt körbe írni. Olyan volt, mintha egy eddigi a világon soha nem tapasztalt illatot kellett volna szavakkal életben tartani. Mintha egy új ízt kellett volna megtapintania.

 - Lehetetlent kérsz. – rázta a fejét Éda, és igyekezett végre szabadulni az egyre kellemetlenebb helyzetből.

 - Miért? Nem lehet annyira nehéz, egy olyan szuperhősnek, mint te! Épp az előbb magyaráztad meg, hogy érzed az emberek érzelmeit. Hát akkor rajta! Most megmutathatod, mit tudsz. – Anna megragadta a lány kezét, és nem hagyta, hogy elmeneküljön.

 - Ne viccelődj ezen! – sziszegte Éda. – Többet szenvedtem az elmúlt hónapokban, mint bármikor eddig!  Mi a fenét vársz? Hogy azt mondjam, meg vagy lepve? Kételkedsz? Félsz tőlem? Hiába mondanám, mindegyik hazugság lenne… El sem tudod képzelni mennyire szörnyű ez… - Anna keze lassan kiengedett a szorításból, és leereszkedett a csípője mellé. – Most pedig, ha megbocsátasz… - suttogta Éda, és elindult a mosdó irányába, hiszen eredeti célja mégis csak ez volt.

 - Siess! Nehogy újabb baleset érjen. Esetleg hasonló a ma hajnalban történtekhez! – kiáltott még utána Anna, karba tett kezekkel. Nem igazán tudta mit kellene gondolnia erről az egészről. Olyan volt Éda története, mint egy rossz vicc. És különben is! Rengeteg kérdésre nem is kapott választ. Mellesleg Éda mintha élénk fantáziával is meg lett volna áldva.

 Éda megtorpant az ajtóban, és egy pillanat alatt ökölbe szorult a keze. Legszívesebben a barátjára zúdította volna az összes fájdalmát, és mintha érezte volna magában az erőt, hogy képes rá. Kiabálni tudott volna, amiért Anna nem értette meg, mennyire fontos számára az, ami most körülötte folyik.

 - Mi van veled? A földön fekvőbe is szívesen belerúgsz? A helyedben óvatosabban dobálóznék a sértésekkel! Ha jól rémlik te vagy az, akit éveken keresztül Pisi-Nusi-ként ismert a világ…

 Anna torkára száradt az utolsó mondani valója is. Szeme könnybe lábadt, és pár perc megalázó csönd után elsietett a hálójuk felé. Éda fölsóhajtott és elindult, hogy végre könnyítsen magán. Aznap egész délután az járt a fejében, hogy azokat bántjuk igazán, akiket nagyon kedvelünk. Igyekezett Gergőre is rábukkanni, hogy elmesélje neki, valójában mi is történt a tanárnővel folytatott beszélgetése közben. De valamiért egyszer sem találkoztak. Ez elég okot adott Édának a magányos gondolkodásra. Ideje korán elkezdett félni attól, hogy el fogja felejteni mindazt, ami év eleje óta gyűlik benne. A feltételezéseket, találgatásokat, a furcsa eseményeket. Így elővett egy üres vonalas füzetet, és az elejétől kezdve apró bejegyzéseket készített. Napokba telt, mire időrend szerint pakolta a feljegyzéseit, és még így is érezte, hogy nem mindenhol stimmel. Az újakat sem felejtette el közé illeszteni, és ha utoljára olvasta vissza, mindig okult egy keveset.

 - Egészen Napló formája van. – motyogta Éda fölé hajolva Bogi.

 - Mondtam már, hogy ne piszkáld a cuccaimat. – morrant föl a lány, ugyanis szobatársa kissé rá hozta a frászt.

 - Már elnézést, de közel sem turkáltam. A legjobb indulattal is csak nézelődés volt. – felelte nemes egyszerűen Bogi, és kénytelen kelletlen hátra lépett egy lépést, miközben Éda kihúzta maga alól a székét.

 - Az majdnem ugyanaz. Én sem olvasgatom a cuccaidat. – vágott vissza Éda, szemével villámokat szórva.

 - Nekem nincsenek titkaim, talán csak azért… Ha lennének, bizonyára kíváncsiskodnál egy keveset.

 - Bizonyára akkor sem érdekelnének a titkaid. – vont vállat a lány, és egy törlőkendővel letörölte az asztalának szabad felületeit.

 - Barátok vagyunk mi, Éda? – vágott a közepébe Bogi, sokkal komolyabb hangnemben

 - Persze, hogy azok vagyunk… - a válasz szinte magától éretetődő volt, Édát mégis meglepte.

 Boglárka kidugta a nyelvét gondolkodás közben, és a szoba egy jelentéktelen pontjába meredt, miközben beszélt.

 - Ha barátok lennénk, talán megkeresnél néha, hogy beszéljünk. Esetleg kicsit többet tudnék rólad. A barátok bizalmasan megbeszélnek mindent.

 - Rettentő bizalmas vagyok. – ironizált Éda. – Kérdezz bátran, és én válaszolok.

 A lány lassan hátra lépett még egy lépést, ahogy Éda közeledni próbált. A pólóját magasra húzva, egyenesen arra a hegre mutatott, ahol Éda megtapintotta a bőrét.

 - Oké… az első legyen az, hogy mi a fene ez itt?

 Éda szája kiszáradt, ahogy meglátta a kéz formájú heget. Szinte kedve lett volna hozzáérni. Újra élesebb, vörösebb helyet hagyni maga után. De a seb mostanra már megnyugodott. Lassan átvette Bogi rózsaszínes fakó bőrét, és összeforrni látszott.

 - Örülök, hogy gyógyul. – fordult el a lány, és kezébe vett egy füzetet az asztaláról, hogy tudjon valamivel babrálni.

 - Hát még én! – Bogi gyanakvó szemekkel méregette Édát. – Ugyanis, volt némi problémám vele…

 - Problémád? – kapta fel a fejét a lány. – Miféle probléma?

 - Ne rémüldözz! Semmi komoly. – Bogi hangja nyugodt volt, de ekkorra Éda már tudta, hogy nagy a baj.

 - Én… nem rémültem meg.

 - De igenis egy pillanatra megijedtél! – erősködött a lány.

 - Az ijedség… egyáltalán nem ugyanaz mint megrémülni. A rémület fagyosan járja át a szíved, addig, amíg az ajkaid maguktól meg nem remegnek. Szíved olyan hevesen pumpálja a vért, mintha az utolsókat rúgná, pupillád annyira tágul, hogy majd megreped, az oxigén pedig csak fogy, egyre kevesebb.

 Bogi a falhoz tapadva hallgatta, szemét egyre kerekebbre nyitva. Ha Éda lépett egyet, ő is lépett egyet hátra. Éda minden mozdulatára, gesztusára összerezzent, mígnem már egészen sarokba szorult.

 - Nos… ezzel ellentétben egy kis ijedség…némileg egyszerűbb és ha mondhatom így, könnyedebb érzés. – Éda már egész közel állt Bogihoz, és látszott, hogy ez kényelmetlen a lánynak.

 - Akkor, van mit tanulnom nem?

 - Eh? Tanulnod? Mégis mit? – horkantott fel Éda, és az ágya felé sétált.

 - Az érzést!

 - Mégis miről beszélsz? – Éda kezdte magát kényelmetlenül érezni.

 - Feszülés. – nyögte Bogi kicsit elmerengve.

 - Talán inkább feszengés… Mióta? – kérdezte fagyosan a lány.

 - Amióta volt a robbanás. – felelte Bogi.

 - Milyen robbanás?

 - Hát olyan volt, mint egy robbanás! – a másik most saját mellkasára mutatott. – Amikor meghalt. Olyan volt, mintha meghalt volna a mamám.

 - Érzelem átvitel volt. – bólintott Éda. Ne haragudj, még nem tudom, hogy kell csinálnom. Nem szándékosan bántottalak.

 - Tehát igaz? Tényleg érző vagyok? – csodálkozott el Bogi, mintha eddig maga sem hitte volna el, hogy ilyen fogékony ezekre, a dolgokra. Most hogy Éda megerősítette azt, amiben eddig csak kételkedni tudott.

 - Nem tudom… Igazából nem hiszem, hogy ez egy fertőző dolog. Rajtam, például nincsen heg. – fáradtan az ágyához sétált, és hátradőlt rajta.

 - Gyerünk! Taníts meg!

 - Mégis mire? – fakadt ki a lány. – A helyzet az, hogy én sem tudom használni! És ha tényleg átadtam valamit, akkor a helyedben inkább sírnék, mert szörnyű napok várnak rád!

 - Igazság szerint, számomra ez nem olyan borzasztó. Kifejezetten élvezem.

 - Tényleg? Nem fáj a fejed, ha tömegben vagy? Tudsz aludni éjjelente? - karjára támaszkodva figyelte, mik lesznek a válaszok.

 - Mint a tej! És ha jól emlékszem soha nem fájt a fejem… Most pedig, kérlek, taníts már meg valamit!

 - Ez érdekes. – Éda fölállt, hogy asztalánál kössön ki, és egy tollat magához ragadva lejegyzett pár dolgot. – Egyáltalán nem rémültél meg?

 - Nem… - vágta rá a lány, megrántva a vállát. – Ez nem igazán félelmetes…

 - Egy keveset, akkor mégiscsak kaptál belőlem Bogi! És ezt talán használhatnám pajzsként! Ugyanis én már rosszul vagyok a rengeteg élménytől és kérdéstől.

*

  Bogi és Éda heteket töltöttek együtt, beszélgettek az érzésekről, Éda álmairól, és Boglárka fejlődéséről. Anna néha féltékenykedett kicsit, tekintve, hogy neki nem voltak hasonló empátiai képességei. És minél több időt töltött együtt a két lány, Anna annál több időt töltött egy eddig ismeretlennek vélt fiúval, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy szörnyen jóképű, és hogy Rolandnak hívják. Persze rögtön felröppentek a kérdések és kételyek, miszerint Anna fülig belezúgott a srácba, de minden egyes ilyen és ehhez hasonló alkalomkor lepattintotta a többieket heves tiltakozás során, mondván, ő és Roland csak nagyon jó barátok. És ha Bogi nem is, Éda gyakran érzett pillangókat a gyomrában. A kérdés csak az volt, hogy Anna pillangóiról volt-e szó, vagy a Rolandéról.

 - Na és ott? – mutató ujjával Éda egy diófa alatt heverésző lustán szuszogó srácra mutatott.

 - Messze van… Nem tudom befogni. – válaszolta Bogi.

 - Oké, nem baj. Akkor lássuk itt alattunk ezt a csajt. – Az iskola erkélyén ücsörögve mindent láthattak, így ez tűnt a legnagyszerűbb helynek a gyakorláshoz.

 - Ó! Szegénynek tanulnia kellene egy nyelvvizsgára, de irtó lusta hozzá, úgyhogy most minden baja van. – hadarta Boglárka, mellé szélesen vigyorogva.

 - Szép próbálkozás! – vágott közbe Éda. – De hagyjuk ki azokat, akiket ismersz! Már megbeszéltük, hogy csak idegeneken gyakoroljuk a képességet. Rá gondoltam! – mutatott a lány barátnőjére.

 - Miért nem haladok sehová Éda? – kérdezte a lány, a válasz helyett.

 - Hogy érted, hogy nem haladsz?

 - Hát olyan sokat gyakorolunk, nem igaz? És mégsem fejlődtem sehová! – panaszolta Bogi.

 - Ugyan már! Ez nem igaz… Szerintem sokat haladtál…

 - Éda, én tudom! Ugyanolyan mint egy hónappal ezelőtt, érted? Még mindig ugyanolyan.

 A lány bólintott, és kissé gondolataiba mélyedve vakargatta az állát.

 - Talán keveset adtam át. Próbáljuk meg megint? – óvatosan feltette a kérdést, mert tudta, hogy Bogi rosszul kezeli ezt a témát, a történtek óta. De legalább már nem húzódik el tőle, akár egy leprástól.

 És a lány arcára valóban kiült a fájdalmas arckifejezés.

 - Hát nem is tudom… Ha megpróbáljuk, akkor egy kicsit kellemesebb érzés is lehetne.

Győzött a kíváncsiság. Ismét.

 - Rendben. Igyekszem minél óvatosabban végig csinálni. – bólintott ismét Éda, szemét a lány kulcscsontjaira szegezte. Kigondolt magának egy kellemes édeskés érzést, és még ha nem is tudott róla, egy emléket kapcsolt hozzá. Óvatosan Bogi beforrott sebére helyezte a kezét, és csukott szemmel koncentrált. Képekre, amelyek az emlékhez kapcsolódtak. Látta Balázst, az apját, mind egy érzéshez kapcsolódott.

 - Éda, ne! – Gergő rontott be az amúgy is kisméretű erkélyre, hogy mentse, ami menthető. A lány már a padlón feküdt, csukott szemekkel, az emlékek rabjává válva, ismét vérző orral.

 - Istenem! Nem csináltunk semmit! – kiáltotta Gergő felé, aki azonnal leguggolt, hogy oldalára fordítsa barátját.

 - Na igen, azt láttam! Azt kiabálta, hogy Apa! Csak nem emlékeket próbáltatok közvetíteni?

 - Olyan gyorsan történt az egész! Azt mondta, próbáljuk meg megint, amit a múltkor… - nyögdécselte kétségbe esve.

 - Hívjon valaki mentőt! – torkaszakadtából kiáltott az udvarra a fiú, hiszen a helyzet most vált a legsúlyosabbá.

 - Mi történt? Mi a baja? – kérdezgette Gergőt könnyes szemmel Bogi.

 - Ha képes voltál így elintézni, akkor ne is akard tudni!

 Éda teste élettelenül hullott rá a mentőautó hordágyára, ahogy az orvosok elengedték. A diákok kinyomultak az iskola kapuján és kíváncsian bámészkodtak. Bogi érezte, ahogy a lelkében a sajnálat, a kétségbeesés és a bűntudat keveredni kezd. Ez erős émelygéssel járt, és utálta. Annyira utálta, mint még soha semmit ezen a világon.

 - Az én hibám… - suttogta sípoló hangon levegő után kapkodva. Szemébe összegyűltek a könnyek, és a világ elhomályosult előtt.

 - Dehogyis a tiéd! – ölelte magához Anna a tömegben. Gergő is aggódva figyelte a mentőautó távozását. – Nem tudhattad, hogy ez lesz!

 Bogi barátnője szorításából is jól látta a mellettük álló fiú pillantását.

 - Olvastam az Érzelmek Naplóját. – suttogta Gergő, de már nem nézett a lányokra. Mind a kettő elképedt, és várták a magyarázatot. Szinte követelték azt.

 - Ez… ez volt ráírva Éda naplójára. Ő írta rá. Azt hiszem, segítenünk kellett volna neki. Valahol összeállt a kép.

 - Ami pedig…

 - Ami pedig annyit tesz, hogy nem használhat egyszerre minden hülyeséget. Érzelem átvitel még okés… Emlékátvitel már nem. Intenzív, érzelem gazdag emléklátás egyenlő rosszullét. Intenzív, érzelem gazdag emlékről való álmodás egyenlő halál.

 A levegő is megfagyott a szavak hatására. Mindannyian tudták innentől kezdve, hogy ezt nem tömegben kell megvitatniuk.

 - Boglárka! – csendült egy hang a fiatalok háta mögött. Az igazgató volt az. – Gyere velem, kérlek. Meg kell beszélnünk ezt-azt…