Olyan üres vagyok.

Nem jut eszembe semmi.

Talán én is üres vagyok?

Talán nincs bennem semmi?

Én vagyok a semmi???

Valahogy nem is nagyon bánom, mert olyan jó végre nem gondolkodni.

Szeretném csak így szemlélni a világot, mint egy kívülálló, mintha én nem is „ide” tartoznék.

Nekem nem itt van a helyem. De lehet, hogy nincs itt helyem.

De akkor minek születtem én ide? Gyötör a kíváncsiság. Minek születtem én ide?

Ha hiszek más univerzumba, s miért ne tenném?

Biztosan van élet a Földön kívül, egész egyszerűen tudom, hogy van.

De vajon éltem máshol is, vagy az újjászületés csak a Földre vonatkozik?

Máshol nem lehet új életet kezdeni? Talán egyszer régen vagy nem is régen éltem máshol, nem itt a Földön. Kellett, hogy éljek, mert én biztosra tudom, hogy nem csak mi vagyunk, különben honnan tudnám ennyire biztosan?

Érzem a zsigereimben, hogy ha most testet cserélek, nem ide születek, de vajon fogok emlékezni Földi pályafutásomra? Mert akarok, nagyon is. Hogy lássam tényleg semmi voltam e?

Érzem, hogy lesz egy pillanat, amikor mindent érteni fogok de el is felejtem azért, hogy testem legyen. Ez annyira igazságtalan.

Persze tudom, hogy talán fel sem fognám sok lét értelmét, de megpróbálnám.

Hej de szép is volna.

Kicsit elkalandoztam, de annyira él bennem a tudat, hogy én nem ide tartozom, olyan ez, mint egy tanulmányi kirándulás: megnézem milyen a Földön, aztán majd beszámolok egy disszertációban a nagyoknak, hogy olyan üres itt minden. Főleg az ember, mert a világ elsorvasztja mindazt, amit mi életnek hiszünk.

Kell, hogy legyen benne valami nagy titok, mert különben nem látom az értelmét.

Már ha van.

Tudom én, hogy sokan, NAGYOK, föltették már a kérdést az élet értelméről, pedig sokan sejtik csak mi OKOSAK bezártuk őket egy kis gumi szobába, gyógyszerekkel elbutítjuk elméjüket, nehogy elrontsák ezt a jól kidolgozott tervet.

Mi, kis porszemek csak ülünk, nem tudunk semmit, pedig tudom, hogy minden itt van a szemünk ellőtt, csak nem akarjuk látni, mert nem tudnánk elviselni.

Nem találom a magyarázatot azokra a dolgokra, amik nélkülünk lettek meg.

Vágyik a szívem innen el nagyon messzire, mert ez nem az én otthonom. Honvágy gyötör, magam sem tudom hova, de innen el, hátha egyszer rátalálok arra a helyre.

Jártam már hegyen, völgyben, tengeren. A legszebbtől tájtól a legvadabbig.

Senki sem érti, hogy miért nem voltam boldog, Londonban, Rómában, Havain, Budapesten sokáig én magam sem.

Félek, hogy meghalok mielőtt mindent tudhatnék.

De egy valamit biztosra érzek, hogy van egy hely, valahol ahova a szívem vágyik, mert itt olyan üres vagyok olyan nagyon ÜRES!!!