9. fejzet

Márti könnyes szemmel futott végig a kastélyon, egyetlen lepedővel körbetekerve. Hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ahogy a Griffendél bejáratához érkezett, néhány csuklást követően elmorogta a jelszót.

 - Gumiorrú bába…

 - Naaa… igazán nem illik ilyen későn kinn bóklászni! – pirított rá álmos szemekkel a Kövér Dáma, de egy lassú, lomha mozdulattal mégis beengette a lányt. Márta átvágott a klubhelyiségen, egyenesen fel a lányok hálójába, ahol pillanatok alatt felébresztette Hermionét.

 - Mi a fene van…? – kérdezte idegesen a lány, szemét dörgölve. Talán túl sok időre is volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye, a barátnője szellemszállástól egészen idáig tartó út okozta, igencsak szakadt küllemét.

 - Mennünk kell…

 Márta arcáról koszosan folytak le a könnyek. Szégyellte magát, hogy szinte egy karcolás nélkül megúszta az éjszakai kalandot, amíg Siriuszon akkor sebet ejtettek.

 - Úristen, Márti! Veled meg mi történt?

 - Halkan! – sipította a lány. Mutatóujjával a háló másik három tagja felé bökött. – A Szükség Szobája! Indulnunk kell! – suttogta, és finomat húzni kezdte Hermionét.

 A lány is körbepislogott a szobán, majd megbizonyosodva arról, hogy nem szabad elengedni ezt az alkalmat, magára kapta köntösét, és hagyta, hogy kráncigálják a szobából.

 - Át kell öltöznöd. Így teljesen át fogsz fázni!

 - Nem fázom… - felelte vacogva, ahogy elhagyták a klubhelyiséget is.

 - Remélem hajlandó vagy elmondani, hogy mi történt.

 Márti erre már nem válaszolt, csak kibámult a sietős léptek közben a kastély ablakán, és próbálta felidézni milyen érzés fogta el akkor, amikor Sirius olyan közel hajolt hozzá. Minél tovább gondolkodott rajta, annál hamarabb ráeszmélt, hogy nem viszautasításról volt szó, hanem egyszerű gyávaságról. Igyekezett magát meggyőzni arról, hogy helyesen tette, hiszen Sirius csak a könyvben létezik, na meg ha újra visszatér a jelenébe, akkor tudja, hogy ez a férfi egy-két éven belül halott lesz. Férfi… Egy ideig még visszhangzott a fejében ez a szó, és nem hagyta megnyugodni a lelkét.

 Bárcsak itt élne a családjával! Bárcsak engedhetett volna a fiúnak! Bárcsak Bellatrix ne tenné meg, amit annyira félő, hogy megtesz!

 Sokkal később értek el a szobához, ahogy azt Márta gondolni merte. Olyan soknak tűnt egy perc, akár egy óra hossza.

 Ő, maga hátul maradt a folyosó végén. Képtelen volt koncentrálni. A zokogás néha-néha előtört belőle, de mindig sikerült időben elfolytania. Gondolatai kavarogtak, mintha valaki egy üstnyi bájitalt keverne éppen.

 Búcsú nélkül hagyott itt mindenkit. Pedig az orra előtt volt a boldogság. Sosem gondolta volna, hogy jobban fogja egyszer érezni magát James, Lupin és Sirius társaságában, mint Harry, Ron és Hermione között. Arról nem is beszélve, hogy nem teljesült be a terv, ami miatt valójában úgy megpörgették az időnyerőt.

 Végre kinyílt az ajtó, szerencsésen beslisszantak, kikerülve Friccs elődjét, és annak szemfüles patkányát. Hermione leült a szobában egy puffra és várt, merev tekintettel figyelte Mártit.

 - Mikor érkezünk vissza Harryékhez? – kérdezte Márta, ahogy mecsapta maga mögött a nehéz ajtót.

 - Később – szögezte le a lány. – Egy olyan helyet kívántam, ami elég nyugodt ahhoz, hogy meg tudjuk beszélni, mi történt veled…

 Márti felháborodottan hápogott. Körbepillantott a teaházszerű termen, és ismét érezte, ahogy eluralkodik rajta az idegesség.

 - Erre most nincs időnk!

 - Dehogyis nincs! – ellenkezett Hermione. – Ülj ide le – mutatott az egyik hívogatóan kényelmes bordó színű kanapé felé – és mondd el, hogy mit csináltatok odalenn!

 Márti fáradtan lezuhant a kanapéra, arcát a tenyerébe temette, közben fél kézzel tartva magán a koszos lepedőt.

 - Remus, egy vérfakras… - suttogta, elharapva a mondat végét.

 - Tudom – vágt rá Hermione. – Már az órákon feltűnt, de nem hittem volna, hogy már ilyen gyerekként megharapták…

 - Mindegyik fiú megtanulta az animágiát…

 Hermione hitetlenkedve bólintott, és kerekre nyílt szemekkel hallgatta tovább Mártát.

 - … ezért kitanultam én is, bár nekem nem sikerült ilyen rövid idő alatt komoly teljesítményt nyújtani. Ma éjjel telihold van, és lementünk a szellemszállásra, egy titkos alagúton. Sirius szólt… de én nem hallgattam rá… - hüppögte a lány. Hermione és gyűrött zsebkendőt vett elő és nyújtotta felé.

 - Aztán? Mi történt?

 - Nézz rám! – nyüszítette Márta. – Persze nem jött össze. Későn sikerült a transzformáció.

 - Megharapott? – sikoltotta, miközben kezét a szájához kapta.

 - Nem – rázta a fejét a lány. – De nagyon közel voltam hozzá. Sirius megsebesült, és felmentünk az egyik szobába. Ott meg elmondtam neki, hogy eljövök… és… és nem tudom… Egyszerűen rossz volt otthagyni… mármint őket. A Tekergőket.

 - Értem én – egészítette ki bólogatva, Márti elbeszélését.

 Hermione hiába bizonygatta, hogy érti, Mártában végig azaz érzés uralkodott, hogy a lánynak fogalma sincs erről az egészről. Valahol mélyen, nem is akarta, hogy tudja, vagy elvegyen belőle egy keveset.

 - Jól tetted, hogy eljöttél. Ideje indulnunk – szögezte le határozottan. Nagy levegőt vett és gondolkodva kilépett az ajtón, egyenesen Márti után, hogy újabb kívánsága teljesüljön.

 Márti alig hitte el, de most, hogy beszélt róla, végre sikerült némileg rendet pakolni a fejében. Ismét távol maradt, remélve, hogy Hermione elvégzi a munkát, majd amikor megint a szoba rejtekébe kerültek, szemét becsukva várta, hogy eltávolodjon mindattól, amit ennyire megszeretett…