Előzmények

Francis Wyland egy céltudatos, fiatal és gáláns jelenség. Nem túl magas, ránézésre úgy 170 centiméter lehet. Arcát még nem viselték meg az évek, mégis különleges magabiztos-ságra tett szert. Az Akadémia tanulója. Francis éppen végzős és diploma munkájához sehogy se talál ihletet. Alig van hátra pár hónapja mikor végső elkeseredettségében, felkeres egy már feledni látszó civilizáció utolsó hírnökét, akit csak úgy ismernek: A könyvtáros; ő egy kis könyvtárat vezet, ahol könyveit és megkopott történeteit őrizgeti. Nincs túl sok látogatója, ami kimondatlanul azt jelenti: Egyetlen sincs. Egyszóval egy szép délutánon valaki kopogtat az öreg Anthony Parker ajtaján…

1.

A zöldfülű

Francis Wyland elbeszélése:

37. Sejtelmes szám. Néhány perccel ezelőtti magabiztosságom lankadni látszott. Lassan emeltem a kezemet kopogásra. Végig olyan érzés kerülgetett, mintha a 37-es szám alatti kis lyukon figyelne valaki. Pedig ez is csak egy bibliotéka - gondoltam magamban, de mégis…

Tulajdonosa egy ősz szakállú és hajú, elfeledett öreg bácsi. Nem volt benne semmi különös, pláne olyan nem, amitől tartania kellene bárkinek is. Csupán egy könyvtáros, aki sok izgal-

mas történet birtokában van. Őszintén szólva ez kell nekem, semmi más. Kis időzés után végre összeszedtem magamat. Bekopogtattam. Hozzávetőleg 2-3 perc telt el. Már-már úgy gondoltam értelmetlen volt ideutazásom. Tettem még egy próbát - biztos, ami biztos -, de semmi. Dühömet kifejezve hanyatt fordultam és elindultam egy hangulatos bárba, amit idefele

véltem felfedezni. Tíz métert sem tettem meg, mikor mögöttem kinyílt az ajtó. Reflexszerűen visszanéztem, de csak a nyitott bejárat tűnt szembe. Sehol senki és semmi. Ezen a helyen a sehol-semmi kifejezés nagyon gyakori és bosszantó is egyben. Végülis az ajtó mögül kibújt egy árny és bíztatott, hogy jöjjek be nyugodtan, hiszen nyitva van a könyvtár. Akkor miért van bezárva minden? - gondoltam. Bizonyos mennyiségű invitálás után engedtem a kérés-

nek. Mikor beléptem szemem elé tárult valami megfoghatatlan, varázslatos világ. Mindenhol csak: poros polcok, könyvek, társasjátékok és elavult műszaki cikkek.

- Nem sűrűn vannak látogatóim. - szólt az öreg. - Ön mit keres itt?

- Tudja én akadémiai hallgató vagyok…

- Várjon, kitalálom! Szeretne információkat gyűjteni a múltról. Talán a dicsőséges szemelvényekre kíváncsi?

- Részben. - feleltem bátortalanul.

A válasz hallatán az öreg - mintha sértette volna a fülét -, mérges lett vagy legalább is azt hiszem. Sokáig hallgatott és mintha pusztításra bíztató érzéseivel vetekedet volna. Ijesztő volt.

Miután arca a számomra szokványos gesztusokat felvette elhívott egy bárba, amiről szerinte fogalmam sincs.

Gondoltam hova megyünk, de nem akartam elvenni a kedvét ezért szó nélkül

követtem. Furcsa volt, hogy gyalog megyünk. Érzésem szerint jó húsz perbe is beletelt mire odaértünk. Azonban nem az a mulató fogadott, amit nem olyan régen láttam. A 20. század első felére emlékeztetet. Leültünk és beszélgettünk. Kért két korsó sört és megvallom őszintén ilyet már régen nem ittam. Végre a nevét is megtudakolhattam: Anthony Parker. Volt egy kis idő mikor csak hallgattunk és a táncos lányokat bámultuk, azt mondta ez az élet fiam - biztos igaza van. Egy hirtelen mozdulatot tett felém és egy különös kérdést tett fel:

- Mond fiam! Tudod te ki az az Adolf Hitler?

- Tudnom kéne? - szégyelltem el magam.

- Csak akkor kell tudnod, ha akarsz tőlem valamit.

- Akarok, de nem tudom, hogy ki lehet az az Adolf Hitler.

Anthony széles mosollyal tudatta velem: Van még mit tanulnod, de ne csüggedj. Zavartságomban jobbnak láttam, ha egyszerűen visszamosolygok, és elismerően bólogatok. Így tettem. Két-három sör után valamilyen kontra íratta az én fogyasztásomat is. A csoport társaim bizonyára már régen elpucoltak volna, de engem ezek a szavak lázba hoztak és alig vártam, hogy visszaérjünk a könyvtárba, ahol végre mesélne.

Visszafele újabb húsz perc küzdelem az elemekkel. Ismét elvarázsolt a hely kisugárzása. Mielőtt újra eufolukis állapotba kerültem volna, hellyel kínált. Ő még elbíbelődött valamivel, ami azután hanghullámokat bocsátott ki magából. Elvis Presley, a király. - mondta. Meghagyom egész jó volt, és ami végképp meglepett: a lábam érthetetlen stílusban mozogni kezdett.

- Kérdez nyugodtan, hallgatlak. - fonta össze kezeit.

- Szóval engem az emberiség szerepe érdekelne a 21. század közepétől.

- Ott az ajtó fiam! - mutatott az ujjával.

- Mit parancsol?

- Mondom, takarodj innen te kis sehonnai akadémikus suttyó. - ütött az asztalra.

Annyira felment az adneralin szintem, hogy székestül együtt hátraborultam. Amint tudtam felálltam és futottam, ahogy csak bírtam. Nem értettem miért reagál így egy nemes kérdés hallatán, de nem érdekelt. Egy nap múltán újra az akadémián voltam és megpróbáltam hamar felejteni…

            A nap még nem is adta tudtára a Gliese bolygó nyugati részének a létezését, mikor is súlyos kopogás hallatszót Francis Wyland ajtaján. Francis kezdeti kábultságán felülkerekedve, bagzott szemekkel a bejárathoz sietett. Füleit óvatosan az ajtóra helyezte, és figyelt. A következő pillanatban újabb dörömbölés volt hallható. Francis ettől annyira megijedt, hogy egy Rendszerek közötti versenyre is beillő hátra bukfencet mutatott be. Mikor egy kicsit összeszedte magát azonnal a kopogás mivolta után kezdett kérdezősködni:

            - Ki az? - kérdezte a kezén támaszkodva.

            - Én vagyok az Francis. - szólt a válasz.

            - Ki az az én?

            - Ne viccelj már kedves, Jessica vagyok.

            Miután Francis rájött, hogy barátnőjétől tartott annyira, gyorsan ajtót nyitott, és elmagyarázta neki mi történt. Egy hangos nevetéssel zárták le a témát, majd Francis elmesélte a Naprendszerben esedékes kirándulását. Jessica a beszámoló után hosszan elgondolkozott, és valahogy sehogy sem akart összeállni neki a kép. A válaszon még hosszan elmerengett, de látván, hogy nem hozza meg gyümölcsét, odabújt választottja karjai közé.

Jóóó reggelt kívánok - üvöltötte a központi szignál. Jessica és Francis a megszokottól eltérően, feltűnően gördülékenyen estek túl a reggeli procedúrákon. Egyszer itt, egyszer ott, és már az ebédlőben várták a reggelit. Tíz percbe került mire kihozták a frissítő, ropogós salá-

tát. Időközben csatlakozott asztalukhoz két jó barátjuk is: Adam és James. Kimért mozdula-

tokkal hozzáláttak a reggelihez. Percekig csak az ételbe voltak belefeledkezve, mikor Adam megtörte a csendet:

- És milyen volt a könyvtárban?

Jessica bólogatott, hogy ne feszegesse ezt a témát, de párja közben válaszra emelte a fejét.

- Nem volt semmi. - vett egy nagy levegőt, majd folytatta - Egyszerűen elzavart.

- Hogyan? - kérdezte Jim.

- Mondom elzavart. Végre rátértem a lényegre, feltettem az első kérdésemet, mire ő elküldött a sunyiba.

- Mit kérdeztél? - érdeklődött Adam.

- Az emberiség szerepét a 21. században, azt hiszem, de ejtsük a témát, ha megoldható?

- Szerintem titkol valamit az öreg. - vágott közbe Jessica.

- Ezt most fejezd be! - intett Francis.

- Mit titkolhat? - kérdezte Adam.

Francis fejét fogva az asztalra dőlt és hallgatta a többieket.

- Csak gondoljatok bele: az öreg elviszi őt egy kocsmába…

- Kocsma is volt? - szólt közbe Jim.

- Volt, igen. Akkor most végig mondhatom?

A fiúk jelezték, hogy csöndben vannak, és hallgatják az okfejtést.

- Tehát ez a bizonyos Parker először kegyeibe fogadja Francist, majd egy jelentéktelennek tűnő kérdés után elküldi őt oda.

- Szóval akkor ez a kérdés számára nem is olyan lényegtelen. - jegyezte meg Jim.

- Príma James, pallérozott elme vagy. - reagált Jessica.

- De mi lehetet a gondja? - kérdezte Jim.

- Talán csak annyi, hogy az emberi faj nem csak hős tettet hajtott végre, hanem ki is halt abban a században. - vette fel Adam.

Erre a lehetséges teóriára Francis is felkapta a fejét, majd ekképpen reagált:

- Ó igen, de buta vagyok… Most el kell mennem.

Felállt, majd otthagyva csapot-papot az Akadémia történelem tanszékére sietett. Útja egé-

szen Henry Thompsonig vezetett. Professzor Thompson egy közismert történész. Körübelül olyan 180 centiméter magas, ősz hajú, és remek megjelenésű. Francis a tanszék udvarán várakozott mikor Thompson kis késéssel megérkezett. A csúszásért természetesen elnézést kért, majd egy sétára hívta diákját. Thompson egy jó ideig csak a természetben gyönyörködött,

aztán Francis felé fordult:

            - Hallom kerestél fiam.

            - Tudja professzor úr…

            - Ugyan szólíts csak Henrynek. - mosolygott.

            - Rendben Henry. Tehát akkor én az emberiségről szeretnék információkat kérni.

            - Hát szó, ami szó nem vagyok a téma szakértője, de amit tudok, azt szívesen elmesélem.

            - Azt megköszönném.

            - Foglaljunk helyet ezen a padon, és meglátjuk mivel szolgálhatok.

            Mindketten leültek a padra, vettek egy mély levegőt, majd a professzor Francisre nézett, és figyelemre hívta fel.

            - Az emberiség. Ami hűséges barátaink. Remek téma. Akkor elkezdem az elején. Pontos fel-

jegyzéseink nincsenek róla mikor is keletkeztek, az bizonyos, hogy nem tegnap. 1500-ig szom-

szédos bolygón éltünk. Ők a Földön, mi pedig a Marson. Bámulatos milyen hasonló evolúciót produkáltunk, testfelépítésünk szinte egy az egyben ugyanaz.  Nyelvezeteink a kísértésig hason-

lítottak. Visszakanyarodva az 1500-as évek elején ugyebár el kellett menekülnünk a meteorzápor elől, kémeink persze figyelemmel tartották hajdani szomszédainkat. A 2054-es háború előtt fel-

vettük velük és három kisebb fajjal a kapcsolatot a Karikok elleni győzelem reményében.

Katonai technológiákkal ruháztuk fel őket. Mondhatnám kölcsönös információkat cseréltünk.

            - Ugyan már professzor úr. Mit adhattak ők nekünk, amit mi használni is tudunk valamire? - vágott közbe Francis.

            - Például: Stephent, Henryt, vagy Jessicat. - mosolyogta meg a választ Thompson.

            - Kicsodák ők?

            - Ezek kérlek nevek. Annakidején egymást jelekkel, számokkal láttuk el. Az én nevem Henry, az emberiség utolsó vezetőjének is Henry volt a neve. Tudod ők megtanítottak rá milyen is lehet embernek lenni. Szerénységet, és erkölcsöt tanultunk. Persze van még egy másik dolog is. Mindezen túl örökhálával tartozunk nekik, mivel olyat tettek, amire még soha nem volt példa a történelem során.

            - Mit tettek?

            - Hátha valóban érdekel a sztori, akkor nézz utána. Nem szeretném a legjobb részeket lelőni. Fedezd fel magadnak a történetet.

            - Így fogok tenni. Ha megbocsát, akkor még szeretném megkérdezni, hogy mit tud ön

Anthony Parkerről?  

            - Oh, igen. Anthony. Jómagam is részvettem a rehabilitációs programjában. Ő az emberiség utolsó tagja. Még a 21. században fagyasztották le a Karikok. Miután győzelmet arattunk felettük

a mi kezükre került. Cirka hatvan esztendeje olvasztottuk ki jégbörtönéből. Sajnos a vezetést nem győzte meg, így mellékessé vált.

            - Hogyan lehetséges, hogy ilyen kiválóan beszéli a nyelvünket?

            - A rehabilitációs programjában ez is szerepelt. Egyszerűen megfogalmazva beleültettük. - nevette el Thompson.

            - Hát akkor én köszönök mindent… Henry!

            - Igazán nincs mit, bármikor és bárhol zavarhatsz: persze, csak ha ilyen izgalmas kérdésekben szeretnél világosabban látni.

            Mielőtt elváltak volna egymás útjai, Thompson egy névjegykártyát adott Francisnek, ami egy nyugalmazott katonai vezető elérési kódja szerepelt. Még aznap este felhívta a tábornokot, és adatokat kért a Karikok elleni háborúról. Francis ígéretet kapott arra, hogy kereken egy héten belül minden szükséges részlet tudatában lesz.

2.

Újra a Naprendszerben

Hosszú, kellemetlen csengőhang járta át a Human Hotel recepcióját. A világban talán két olyan dolog van, ami borzalmasan idegesítő tud lenni. Egyik a türelmetlenség, a másik pedig a türelem. Képzeljünk csak el egy pacákot, aki mérhetetlen önelégültséggel, nyugodtan válaszol feltett kérdéseinkre. Úgy áll hozzá a dologhoz, hogy ő mindent jobban tud, és mindent jobban is csinál. Kedvünk lenne bemosni neki egyet. A másik része se jobb. Csenget, és csak csenget, mintha azt hinné, hogy csak ő siet a világban, hogy csak neki vannak sürgős problémái. - ezek a gondolatok futottak végig Nick agyán, mikor a pulthoz lépett, hogy végre pontot tegyen ennek a szörnyű zajnak a végére.

            - Üdvözöljük a Human Hotelban. Miben segíthetek? - mosolygott Nick.

            - Egy egyágyas szobát szeretnék kivenni!

            - Persze, megoldható. Mennyi időre kíván maradni?

            - Pár napig.

            - Rendben. Szabad a becses nevét?

            - Wyland. Francis Wyland. Itt a kártyám.

            - Egy pillanat… Igen az adatok stimmelnek. Az öné a 34-es szoba. Van esetleg poggyásza? - húzta szélesebbre mosolyát Nick.

            - Nincsen, csak ez a mappa. Köszönöm!

            - Érezze jól magát a Human Hotelban, és kellemes pihenést!

            Mire Nick utolsó mondata végére ért volna, Francis már régen a szobáját kereste valahol a második emeleten elveszve. Micsoda piperkőc majom - gondolta Nick.

Francis Wyland elbeszélése:

Hozzávetőleg délután öt óra lehetet, mikor végre megkaptam attól az ügyetlen, és lusta portástól a szobám számát. Az épület elrendezése nagyon zavart volt, kerülhetett negyedórába is mire végre ledőlhettem az ágyamba. Sokáig csak elnyújtóztam rajta, aztán gondoltam egyet és előhúztam a mappámból azt a dossziét, amit még Jessica készített össze nekem utazásom előtt. El kell ismernem: nagyon precíz munka. Végre tüzetesen át tudtam nézni ki is az a bizonyos Adolf Hitler. Hát nem pont az emberiség büszkesége, viszont szónoki képességeit egy rossz szó sem érheti. A 2054-es háborúról már csak elég vázlatos információkat kaptam, de hát ne legyünk telhetetlenek. Különben is hullafáradt voltam már ahhoz, hogy bármit is átnézzek.

Reggelre kértem egy ébresztést, és mily meglepő: ebben nem volt csúszás. Ez az első jó pontja a szállodának. Összeszedelődzködtem, majd elindultam Mr. Parkerhez. Bevallom nagyon izgatott voltam. Tudtam, hogy nem kerülhetem el ezt a beszélgetést, viszont tartottam a múltkori reakcióitól. Végülis teljesen mindegy én mit szeretnék, és mit nem, majd ott eldől minden. Odaértem. Megint ez a 37-es szám. Hogy ez engem mennyire idegesít. Vettem egy nagy levegőt, ökölbe szorítottam a kezem, és jöjjön, aminek jönnie kell - nem is rossz hozzáállás, igaz? A reggeli pontos ébresztőn kívül még egy dolog meglepett: az ajtó egyből kinyílt. Mr. Parker valamilyen táskához hasonlatos szatyorral, és megviselt arccal sietett valahova. Elfordította a zárban a kulcsot, majd egy hosszú, hideg pillantást vetett rám. Én köszöntem ugyan, de ő oda se bagózót. Mint ismeretes vagyok természetesen nem adtam fel. Utána eredtem, figyelve a három lépés távolságra, miközben szüntelenül magyarázkodtam. A múltkori húsz perc megtétele után ismét a Retro bárban találtam magam. Vagyis azelőtt, mivel két masszívnak mondható biztonsá-

gi őr nem engedett be. Hát engem nem lehet ennyivel lerázni - gondoltam. Fogtam magam: leültem, és a bejáratra szegeztem a szemem. Arról sajnos elképzelésem sincs, mit lehet egy kocs-

mában hat egész órán át csinálni, de hát mindenkinek megvannak a maga szokásai. A helyzet adott volt, délután három óra van, pokoli hőség, de legalább nem vesztettem szem elől Mr. Parkert, aki azóta elsietett a bárból. S ahogy a mondás tartja: „Türelem rózsát terem”. Ebben a mondásban bízva megszületett kitartásom gyümölcse. Mr. Parker megfordult és hozzám szegezte első kérdését:

            - Ki az az Adolf Hitler? - kérdezte.

            - Az első világháború alakja. Jobb oldali. Szélső jobb. Rossz ember. - habogtam.

            Válaszomat megmosolyogta, majd folytatta:

            - És mi a véleménye Elvis Presleyről?

            - Igen, igen, nagyon szeretem. - most már végképp zavarban voltam.

            Az öreg ezután elgondolkozott. Mintha csak azon morfondírozott volna, hogy vajon megbocsásson e nekem? Egy pillanat törtrésze alatt döntött, majd rám nézett. Úgy nézett rám, mint még soha senki. Tengerkékszínű szemébe belenézve tudtam, hogy jó ember, legyen akár elutasító is a válasza. Nem volt az. Csak biccentett, hogy gyere nyugodtan. Én kitörő lelkesedéssel követtem. S mikor újra a könyvtár falai között találtam magam, ismét s mind untalan beleszerettem a hely atmoszférájába…

            - Hallgatlak fiam! - helyezte kényelembe magát Anthony.

            - Szóval tudja?

            - Mit is kéne tudnom? - dőlt előre.

            - Hát, amit a múltkor kérdeztem az emberiségről. - harapta el a végét Francis.

            - Oh, persze. Hát végső soron mesélhetek, és szeretnék elnézést…

            - Ugyan, ne mentegetőzzön! - vágott közbe Francis.

            - De én szeretnék. Tudod egy pillanatra teljes köd szállt az agyamra. Még annakidején újságírók bombáztak ilyen jellegű kérdésekkel, és ők kissé negatív értelemben álltak hozzá az emberiséghez.

            Francis nem válaszolt, csak megértően bólogatott.

            - Mielőtt elkezdeném, leszögeznék néhány kritériumot. - jegyezte meg Anthony.

            - Mégpedig?

            - Adok neked egy kis olvasni valót. Ezt teljes csöndben, és lehetőleg grimasz mentesen olvasd végig. A második szabály, pedig csak egy ajánlás. Van kedved meginni egy jó erős feketét?

            Francis eleget tett a kérésnek, és elfogadta a meghívást. Erős aromájú illat járta át a kicsiny könyvtárat. A kávés csészékkel kezükben átsétáltak a kényelmes bőrülésekhez, majd letéve őket a dohányzó asztalra hátra dőltek, és Anthony átnyújtotta a könyvet…

3.

A történet

Írta Anthony Parker:

            Szóljon ez a történet az emberiség utolsó nagy cselekedetéről. Akkor mikor már minden elveszett, akkor mikor tudtuk, hogy vállunkra mekkora felelősség nehezedik, akkor felülemel-

kedtünk addigi valónkon, és szembeszálltunk a lehetetlennel. Történetem nem is oly régi. Hozzávetőleg 900 esztendeje kezdődött. Ezekben az időkben kezdte az emberiség megvetni a lábát a Naprendszerben. Telepeink a Földtől a Marsig húzódtak. Zászlóink lobogtak a Holdon,

a Phoboson, és a Marson. Tudományos áttöréseink lehetővé tették a féregjáratok kutatását, viszont földöntúli életről vajmi keveset tudtunk. Ez a fajta tudatlanság egészen 2050. május 3.-ig tartott. Éppen Henry Davis elnökkel, és a földi delegációval utaztam a Marsra. A hajónk kapi-

tánya bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk. Én persze már régen el voltam készülve. A poggyászomat, és a legújabb pulóveremet szorongatva felsétáltam az irányító központba. Mikor benyitottam azonnal tiszteletről tettem tanúbizonyságot: köszöntem. Furának találtam, hogy senki se köszön vissza. Csak szájtátva bámultak. A Mars felé. Mikor utána néztem az ügynek nekem is kinyílt a szám. A következő pillanatban a kapitány a legmagasabb fokú felkészültséget rendelte el. Nagy volt a nyüzsgés, mindenki aggódott. Bennem is keringtek ilyen érzések. Most mi lesz? Egy gigantikus méretű bestia takarta el a marsi kolónia egészét. Úgy éreztem itt a vég.

A kapitányunk ebben a helyzetben is tudott bölcs döntést hozni. Aminek helyessége később beigazolódott. Miszerint nem kezdünk tüzelni az idegen űrhajóra. Félóra múlva már biztos tudatában voltunk annak, hogy ez a nap az emberi faj egyik legjelesebb eseménye lesz. A Blai faj képviselői tették tiszteletüket. Egy ajánlatot kaptunk tőlük. Az egész arról szólt, hogy mi, ők, és három kisebb faj szövetségre lép. Ha elfogadjuk, akkor katonai technikákkal ruháznak fel minket, de volt egy kis szépséghibája a dolognak. Szinte biztosra vették, hogy megtámadják rendszerünket a Karikok, ugyanis a Naprendszer stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyen van. Ennek oka: a rengeteg féreglyuk, minimum öt. S ez az öt járat, öt jelentős rendszerbe vezet. Tehát a koalíciós szerződés ismeretes volt. A kapott technikákért cserébe harcba szállunk a legyőzhetetlennek hit Karikok ellen. Mi aláírtunk. A feladatunk adott volt: bármi áron megtartani a Naprendszert. A támadást 2060-ra datálták. Ehhez mérten készültünk.

Az Aszteroida mezőn túl négy holdat már a következő évre sikerült kolonizálni. Új erőforrásokat kaptunk, ami osztályokkal jobb volt, mint az általunk addig használt. Istenigazából a szárazföldi arzenálunk erősödött bámulatos tempóban. Forradalmi újításnak számított a X-2-es megjelenése. Ez egy robot volt, amibe, ha beleszállt egy ember a gép követte az irányító mozdulatait. Karjaira

gépágyút helyeztünk, vállaira nagy-hatótávolságú rakétát. Tankjaink soha nem látott fejlődésen mentek keresztül. Lehetet őket használni: földön, vízen, és egy bizonyos szintig levegőben is. Hadd ne ragozzam tovább, egyszerűen csodálatos volt, ami velünk történik. Természetesen ezt a magunk módján meg is háláltuk. Újdonsült barátainknak az örök hűségen túl emberi vonásokat adtunk.

            2054. a fordulat éve volt. Váratlanul, hat évvel a tervezett háború előtt Karik egységek jelentek meg a Plútó vonalában. Én akkor Henry Davisel tartózkodtam a Földön. Egy hét alatt hazavágtak minket azok a bizonyos csészealjak. Mint megtudtuk ők tartottak figyelemmel minket egészen a 20. század közepétől. Nem volt remény. A Föld volt az utolsó mentsvár. Reggel volt. Kora reggel. A nap sugarai csak épphogy átszűrődtek az idegen egységek között. Féltem. Olyannyira féltem, hogy Davis elnöknek már-már a megadást tanácsoltam. Ha belegondolunk nem is volt olyan rossz ez az ötlet. Megadjuk magunkat, és amint nem számítanak rá lecsapunk. Ő azonban hajthatatlan volt. Nyűgében kiment a wc-re. Igazából nem értettem miért kell egy felturbózott laptop ahhoz, hogy könnyítsen a helyzeten. Ez már az ő titka marad. Visszajött, rám nézett és azt mondta: „Anthony itt az idő”, majd a rádióhoz sétált, és kiadta a támadási parancsot. 

A légi erők fél óráig bírták, s ezek után már csak a X-2-es vonal maradt. Pörögtek a gépfegyverek. Csak úgy pörögtek. Minden egyes leesett hüvely azt sarkalta, hogy közel a vég. Minket ez a tény nem érdekelt. Lőttünk tüdőnk szakadtáig. Delet ütött az óra, mikor az utolsó dördülést hallottam. Vége volt. A lakosságot az elkövetkezendő napokban szisztematikusan kiirtották, mint ahogyan a patkányokat szokás. Egy dolgot azonban nem tudtak elvenni semmi-lyen eszközzel, és ez a büszkeségünk volt. Tudtuk, hogy a három kisebb faj még nincs felkészül-ve a harca, ezért életünket adtuk értük, az igaz ügyért. Henry Davis elnök örökre a példaképem marad. Az a fajta ember volt, aki még az utolsó pillanatokban is a győzelmet űzte. Mielőtt megölték őt, csak rám nézett, és azt mondta: „Anthony hozd a pezsgőt. Győzni fogunk.” A szívem össze-szorult és sírni kezdtem. Én, aki talán még születésemkor sem sírtam. Egy Karik ezután felém fordította rusnya fejét és leütött. Évszázadok múltán ébredtem fel. Azonban még ennyi év után is dobog a mellemben a nemesi szív, hogy ember vagyok. Hős vagyok.

Francis a történet végére ért. Könnyezni nem könnyezet. Mindig is jól tudta leplezni érzelme-it. Anthony viszont zokogott, pedig ő csak nézte, hogyan olvassa Francis a történetet. Talán leolvasta az arcáról éppen hol is jár, vagy csak egyszerűen visszaemlékezett azokra az időkre, mikor még társai között lehetet.

4.

Szemfényvesztés

Francis Wyland elbeszélése:

Komoran tértem haza a naprendszeri események után. Barátnőmhöz, és barátaimhoz sem szóltam semmit. Elgondolkoztam azon, hogy milyen is lehetet embernek lenni? Milyen érzés lehet egy olyan fajnak a tagja lenni, ami szinte a biztos halálra van ítélve. Bár ez a halál sem lett volna biztos halál. Miért nem kötöttek fegyverszünetet? Miért nem menekültek el? Miért nem segítettünk? Talán nem volt elég időnk, hogy odaérjünk? Ezekre a kérdésekre Fred Hamiltonnál kerestem a választ. A megbeszélt időre elmentem hozzá, majd ő feltett egy régi filmet. A film megkopott ugyan, de kivehető volt amikor a Karikok egyszerűen nekimennek a Földnek. Zihált a testem mikor a felvételt láttam. Szinte szétrobbantam a látványtól. A felvétel közben felidéződött bennem Anthony tengerkékszínű szeme. Az emberek jósága és szeretete.

- Vége a felvételnek fiam. - szólt Hamilton.

Francis még sokáig nézte az ugrándozó hangyákat, majd feleszmélt.

- Elnézést, mit parancsolt?

- Ezt a levelet szeretném megmutatni neked.

- Miféle levelet?

- Tudod, mi ott nem csak az emberek halálát néztük. Kémeink rátudtak csatlakozni a Karikok kommunikációs portjaikra, és elfogtak egy üzenetet, amit egy bizonyos Henry Davis küldött. Tessék olvasd el.

„Mélyen tisztelt Hok! A nevem Henry Davis, az Egyesült Emberiségért párt vezetője. Tudatában vagyok annak milyen rendkívüli faj is a Karik. Az emberiség számított arra, hogy előbb utóbb tiszteletüket teszik nálunk. Egy ütőképes taktikát fejlesztettünk ki. Míg ideérkeztek mi látszólagosan lepaktáltunk az ellenséggel. A Blaikokkal. Minden létező technikával, és haditervvel felruháztak minket. Tudjuk hol, és mikor számítanak Karik támadásra. Ezeket az információkat levelemhez csatoltam. Kérem Uram, kegyelmezzen nekünk! Mi a barátaik vagyunk, csak sajnos eddig ezt nem volt lehetőségünk tudomásukra hozni. Ha úgy gondolja ez pusztán mellébeszélés, akkor nézze meg a csatolt fájlokat, és legalább hagyjon életben minket. Köszöni figyelmét, és jóhiszeműségét:

Henry Davis”

- Ez mi? - kérdezte Francis.

- Ez az. Elárultak minket.

- Hogyan? Mikor?

- Azt nem tudom mikor, de azt igen, hogy egy G3-as laptopról érkezett a levél.

- Uram Isten! - kapta fel a fejét Francis.

- Igen, talán ez a helyes kifejezés.

- És miért nem hoztuk nyilvánosságra?

- Ugyan fiam. Mi értelme lenne? Sokan tisztelik az emberi fajt. Például az a könyvtáros is.

- Igen az a szemét állat. - vörösödött el a feje.

- Menj haza fiam, és kérlek, erről ne szólj senkinek. Oly sokaknak okoznánk csalódást.

- De hát ők rosszak voltak.

- Rosszak, de mi jók vagyunk, és fenntartjuk jóságuk illúzióját.

Francis tudomásul vette az instrukciókat, és még azon az éjszakán hazarepült. Az a levél élete végiig vele maradt. Minden egyes napon eszébe jutott egy tengerkékszínű szempár. Elgondolko-zott azon, hogy ez a szempár az egész életét egy szemfényvesztés által generált álomban tölti. Majd Francis élete alkonyán rájött arra, hogy egy képzeletbeli világ születése nem jelenti az igazság halálát. Tudta mit tett az emberiség, és tudta mit tett volna, ha Anthony kezében futnak össze a szálak.

Tudta, hogy Anthony Parker volt a legjobb ember, akit valaha is ismert.

Francis Wyland diplomamunkájának címe: „Emberiség kontra Anthony Parker”

Vége.