4. fejezet   Cserbenhagyás és bűntudat

Márta az iskola legmagasabb termében ébredt. Név szerint a raktárban. A padlás környékén, ha emlékeztek még. Úgy kavarogtak benne az érzések mintha csak egy kavarópálcikával piszkálták volna föl. Mint mindenhez, ehhez is csak egy kis türelem kellett, meg idő, és a lány rögtön le is nyugodott. Átgondolva az eseményeket rájött, hogy nem volt tőle túl jó ötlet ott hagyni Hermionet. Nem csak mert ezentúl egyedül fog a lány a múltban csatangolni, hanem mert eddig Roxfort jelentette neki a teljes életet. Ahogy alig két évvel ezelőtt, rettegett a gondolattól, hogy képtelen haza jutni, egy olyan ismeretlen világból, mint amilyen Harry Potteré, most minden porcikája remegve kívánta azt, ha csak kicsit is elszakadt tőle.

 - Haza kell mennem… - sóhajtotta lemondóan, és az ajtó felé sétált, miközben az járt a fejében, hogy mikor fog majd visszajutni.

 Ám meglepetésére, az ajtó zárva volt… Mi több! A padlás teljesen sötét lett, pedig ha jól emlékezett napközben lógott el az órákról! No, de akkor is!

 - Itt valami már megint nem stimmel… - gondolta Márti. – Hogyan lehet éjszaka, mikor Roxfortban töltött hónapok itt csak pár percet jelentenek?

 Márta első próbálkozásával hasonlóan járt. Az ágyán találta magát, pontosan úgy, a könyvével a mellkasán, mintha csak elaludt volna, és édesanyja elmondása szerint, néhány perc eshetett ki az egy év alatt, amíg ő távol volt. Na, de ha már besötétedett, órákra lehetett távol! Sőt! Lehet napokra…

 Kedves Olvasóm! Ugorjunk vissza egy kicsit az időben. Emlékszel még? Márti anyukája sír, én csak bámészkodom. Lehet, hogy csak én tudtam mi az igazság, hogy nem kell féltenünk ezt a lányt. De hiába mondtam volna…

 Egy éjjel, éppen hajnali háromkor a csengő éles visítása belehasított a levegőbe. Úgy pattantam föl, mint aki rugóra ült. Szinte éreztem, hogy ő lesz az. Leszaladtam a lépcsőn, mielőtt a felnőttek még magukhoz tértek volna. Lassan, reménykedve nyitottam fordítottam el a zárban a kulcsot, és előbb kukucskáltam, minthogy kinyílt volna a hatalmas bejárati tölgyfaajtó.

 - Szia… - hangja rekedt volt. Tudtam, hogy fáradt.

 - Hát haza jöttél? – örvendeztem fojtott hangon. A nyakába borultam, hogy újra érezzem él… hogy még dobog a szíve. Tudod kedves Olvasóm, milyen érzés szeretni valakit? Bizonyára… na én akkor olyan nagyon szerettem Mártát, hogy semmi hozzáfogható nem volt.

 - Jól van már… - csitított finoman. Óvatosan lefejtette karomat a vállairól, és körbe pislogott a sötét hallban.

 - Miért ilyen sötét minden?

 - Mert éjszaka van. – feleltem suttogva az első értelmes választ, ami eszembe jutott. – Megint… megint ott voltál igaz?

 - Igaz. – bólintott Márta, és gyanakvóan nézett rám. – Miért nem vagy munkában?

 - Előléptettek. Egy hete délelőttös vagyok. – büszkén húztam ki magam, jelezve mennyire nagydologról van szó. Mártának esze ágában sem volt gratulálni.

 - Egy hete?! Egy hete nem voltam itthon? És anyuék mit szóltak hozzá? – kérdezte sorozatban, látszólag komolyan kétségbe esve.

 - Igazából nem egy hete… Talán egy hónapja kerestetnek rendőrökkel meg minden.

 Nem akartam az ajtóban ácsorogni. Behúztam a házba, és a konyhába készítettem forró csokoládét. Tudom, hogy ilyenkor az megnyugtatja. Amikor kicsi volt, rengetegszer készítettem neki.

 - Én ezt… igazán nem értem. – lehelte maga elé, miközben letettem a bögrét.

 - Mesélj! – követelőztem, mint már annyiszor, amióta ilyen különlegesen olvas. Elment, aztán hazajött, és mesélt. Sosem maradt ki sokáig, percek alatt megtöltötte a könyvet. Hatalmas fantáziája volt. És nem szabott határokat semminek.

 - Eszembe jutott az időnyerő… és rávettem Hermionet. Hogy mindent változtassunk meg… Az egészet, érted? Hogy ne hagyjuk, hogy Voldemort megszülessen.

 A történetei elején már elindult bennem az a fura irigység, mely minden alkalommal azt kiáltozta, bárcsak te is képes lennél ilyesmire! Bárcsak én is tudnék hasonló kalandokat látni!

 - És sikerült? – kérdeztem mohón.

 - Visszamentünk az időben… - rázta meg a fejét. – De keveset fordítottunk a homokórán, és valahol Harry szüleinek idejében kötöttünk ki. Esélyünk sem volt látni Tom Denemet…

 - Oh… ez gáz! – bólogattam, és figyeltem hogy szürcsöli a forró italt. – És akkor most miért jöttél vissza?

 - Hülyeség… - legyintett. Nyílván nem akart róla beszélni. – A lényeg, hogy vissza kell jutnom… Egyedül hagytam a barátnőmet.

 - Erről jobb, ha máris lemondasz! Pár órán belül fölébrednek anyuék, és úgy rád zárják az ajtót, hogy hét lakat nem lesz elég.

 - De hát a barátom bajban van! – fakadt ki Márti.

 - A barátod, csak egy kitalált személy. Johanna Kathleen Rowling egyszer fogta magát, és leírt egy pár olyan embert, akik csak a fejében élnek. Úgyhogy nem kell aggódnod, ez az egész valószínűleg csak egy illúzió játék. – hadartam gyorsan, és néha hátra pillantottam a vállam fölött, vajon a szüleink alszanak-e még.

 - Hogy mondhatsz ilyet? Azok után, hogy ilyes sok mindent elmondtam neked!

 - Te pedig, hogyan lehetsz ilyen rohadtul önző? Anyu és Apu a lelküket is kilehelték már! Mindenki annyira aggódik érted! Két gyerekük volt, maradt egy. Rossz arány… - megráztam a fejem, és dühösen kitoltam magam alól a széket.

 - Bizonyára a homokóra az oka… Ahogy az időben utaztunk… Igen! Ebben a világban is megkavarodhattak az időzónák. 16 évet utazni az időben… itt hónapokat jelenthet. – mintha meg sem próbált volna figyelni rám. – Talán, ha táborba mennék, amíg megpróbálom Hermionet kihúzni a csávából.

 - Felejtsd már el! Azt hiszed a táborban, nem esik le az embereknek, ha eltűnsz? Vagy, hogy ezek után a szüleink elengednek téged bárhová is?

 - Segítened kell… - nyöszörögte elhaló hangon.

 - Szó sem lehet róla. – megráztam a fejem és hátat fordítottam. – Megyek, és felébresztem drága jó anyánkat, hogy megnyugodhat, itthon vagy.

 Nem mertem hátra nézni, de hallottam, ahogy a könyv súrlódik az asztalon, ahogyan Márta a kötés ropogásával kinyitja a könyvet, és egy suhintással lapoz a megfelelő oldalra. Sosem láttam még, hogy valaha fizikailag is távozott volna, úgy igazából Roxfortba. Megpördültem a tengelyem körül, és mereven bámultam. Mondani akartam, hogy tegye le a könyvet, és jöjjön velem. Követelni akartam. De valami nem hagyott szóhoz jutni. Talán a kíváncsiság, a meglepettség, hogy mi fog most a szemem előtt történni.

 De Márti csak ült ott. Tehetetlenül megtestesítve egy igazi főhős hatalmas problémáját, és szinte látni lehetett, ahogy kiül arcára az összes gondolata.

 - Nem mész? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna a könyvből.

 - De…de megyek… - riadtam föl, akár egy álomban jártam volna. – Most mit csinálsz?

 Gondoltam előbb tisztázom, hogy akar-e menni, vagy sem. Nyílván akart…

 - Keresgélek… - válaszolta tömören, és még mindig nem nézett föl.

 - Mit keresel? – az ide-oda kérdezgetek játék kezdett unalmassá válni. Hallani akartam, hogy most mi lesz.

 - Egy részt, egy olyan részt, amelyből konkrétan kiderül, hogy az egy visszaemlékezés. Másképp nem tudok visszajutni abba a világba.

 Gyorsan forgott Márta agya. A helyében, már régen pánikoltam volna, hogyan jutok majd vissza, ha Rowling csak Harryék időszakában írt. De valóban volt néhány fejezet, ahol föl-föl bukkant egy emlékezetes pillanat. Egy merengőben eltöltött idő, vagy egy történet, amit elmesélt valaki.

 - Ha ezt megoldottam, haza jövök. Ígérem! – szabadkozott újra, kezeit a mellkasára téve.

 - Senki sem fog neked hinni… ugye tudod? – ahogy kiszaladtak a szavak a számon, már Márta is tudta, hogy segíteni fogok neki. Elmosolyodott, és várta, milyen javaslataim vannak.

 - Menjünk le a pincébe. Még meg van néhány könyved.

 Bólintott, és halkan topogva elindultunk.

 - Az ötödik lesz az. Az ötödik kötetben van Piton legrosszabb emléke. – taglalta, miközben feltúrtuk a rengeteg fölösleges holmit.

 - És a merengőn keresztül hogyan akarsz odajutni?

 - Hát, tulajdonképpen ezen nem gondolkodtam. A hetes lenne a legkényelmesebb, de az már nincs itt. Talán vághatnék egy lyukat az emlék burkon. – gondolkodott hangosan.

 - Mi a fenéről beszélsz? Erről Rowling egy szót sem írt! – csattantam föl, mert bizony én is olvastam a Harry Potter köteteket, még ha nem is voltam olyan nagy rajongó, mint Márta.

 - Még mindig nem érted? Ez az egész arra épül, amit te akarsz és itt vége is a történetnek… Ha a fantáziám úgy akarja, akkor hatalmas boszorkány is lehetnék.

 - Akkor miért nem vagy hatalmas boszorkány? – kérdeztem értelemszerűen.

 - Ez nem ilyen könnyű! Már a legelején mázsákat emelgessek? Jó kondihoz gyakorlás kell… És itt a lehetőség, hogy próbálgassam magam.

  Látszott rajta az elszántság, a fejlődés, és hogy mennyi mindent megértett abból, amit eddig nem tudatosan csinált.

 - Meg van! – jelentette ki diadalittasan, és belelapozott a közepébe. Lázasan keresve Piton legrosszabb emlékét. Nem telt bele sok idő, és már falta a betűket. Harry rég a merengőben volt, Márta pedig kereste a jelet, hogy mennyiben változott a múlt. Hermione Granger neve ott fityegett egy elhagyatott, aligha feltűnő mondatocskában, miszerint magányosan üldögélt a parton, néha a nevetgélő lány csoport felé sandítva.

 - Rendben van… Azt hiszem megtaláltam Hermionet. – suttogta kicsit bizonytalanul, és arra kért hátráljak. Hagyjam őt a pincében, egyedül a könyvvel. És én fölmentem a szobámba, kicsit még mardosta a lelkemet a bűntudat, amiért szövetkeztem Mártával, szüleimet egy pár óra alatt becsapva. Kezemet tördelve kullogtam vissza az ágyamhoz, és hálát adtam, hogy nem ébredtek föl a csengőre. Reméltem Márta talál itthon is egy időnyerőt, amivel helyre hozhatja az otthonában történteket. Az esély erre… igencsak csekély volt.