Alexa

Sokat gondolkodtam magamon az elmúlt pár napban.

Valami megváltozott bennem. Tudom, hogy mindig minden változik, de ez most valahogy más.

Orvosi szakzsargonnal azt mondhatnám ködbe veszett a depresszióm.

Nem jártam kezelésekre, nem szedtem pirulákat, csak egyszerűen elmúlt a rossz szájízem.

Mindezt csak azért írom le, mert köszönettel tartozom érte Valakinek, aki olyannak szeret amilyen, vagyok.

Indulásnak nekem elvarázsolt volt, eltelt pár év és még mindig nem látok mögé. Vagy nem is akarok?

Ismerem már sok éve és a minap döbbentem rá, hogy ki Ő nekem.

Sokkal több, mint hittem.

Kritikusom, barátom, tanítóm, oktatóm, egyszemélyes hallgató táborom.

Mindig mindenről van véleménye és bizony ki is, mondja, szeretem őszinteségért.

Nem hittem volna, hogy Ő fog megmaradni nekem a “változó” koromból, de így esett és én igazán örülök ennek, mert nála nyíltabb ember nem kell nekem.

Volt, hogy a szemembe monda; jó amit csinálok, és előfordult, hogy azt mondta; ez most nagyon szar munka.

És neki van igaza, az a személy vagyok, aki ritkán látja be önnön hibáit. Neki sem hittem. Sokszor hangoztattam: “Ó, én ismerem magamat”. Lári-fári, Ő jobban ismert.

Nem könnyű ezt nekem bevallani, “ritkán hibázó” embernek ismertem magamat.

Bevallom, rossz úton járok, nagyon rosszon.

Eltunyultam, leültem hagytam, hogy sodorjon az ár, és rádöbbentem, hogy rossz irányba visz.

Belém hasított a tudat, hogy el kell szakadnom attól amilyennek, hiszem magamat. Nehéz választás volt, s lőn éledezem.

Még csak az elején vagyok, de már haladok, sok mindenben meg kell változnom.

Csak köszönetet szeretnék mondani, hogy van nekem, hogy meghallgat, hogy hisz bennem és, hogy nem mindig nekem.

Szerettem volna leülni vele szembe és elmondani, hogy megtanított hinni önmagamba, hangozzék ez most bármilyen közhelynek.

Gondoltam felhívom megint pár havi távlatból és elmondom, hogy megpróbálom összekapni magam és önző (rám jellemző) módon megkérem segítsen barátilag, mert nekem Ő az és ez is csak most lett számomra világos.

Elhatároztam, elé állok; le a pesszimizmussal, önsajnálattal hisz nem vagyok a halálomon.

Telefon fel, tárcsázok, kérem.

- Korházban van, több hete.

Nem hittem, hogy komoly lehet, eltelt pár nap, folyamatosan hívtam otthon. Semmi.

Munkahely:

     - Korház, több hete.

Jön a filozofálás. Bemenjek hozzá? Örülni fog nekem? Akarja, hogy így lássam? Szeret ennyire? Tudom, hogy igen, de ha mégsem?

Menjek be, mondjam el, hogy megint nagy szerepe volt abban, hogy átgondoltam az életem? Hogy mint anno megtanított írni a hitével, most megtanít változni ugyanazzal a hittel.

De mondjam el azt is, hogy most bőgök, hogy nagyon aggódom, hogy több Ő nekem, mint azt bármikor el fogja hinni?

Hogy sokat akarok még beszélgetni vele?

Akarom, hogy mondja el, hogy hülye vagyok és még így is, szeret olyannak, amilyen vagyok, voltam és leszek.