1. fejezet

 - Szabó… Szepesi… Szűcs Édua! A táblához, gyorsan! – egy éles női hang zavarta meg egy diák nyugalmát, aki a terem leghátulsó részében elhelyezkedő padjában bóbiskolt el.

 - Édua! Itt van Éda? Nem jelentettétek hiányzónak! – húzta végig pókszerű ujjait Kamarás tanárnő a napló makulátlanul tiszta lapján. Nála senki, sem mert hiányozni.

  Az osztály egyöntetűen felmorajlott, és minden szempár a kabáthallom alatt szuszogó felszólítottra szegeződött. A lány ekkor egy kicsit sem illendő horkantást hallatott, majd jóízűen ásított egyet. Most már kétségtelen volt, hogy lassacskán felébred.

 - Szűcsék Anitája… - sziszegte a fogai között Kamarás tanárnő, úgy hogy végre ő is láthatta, valaki bizony átaludta az eddigi óra menetét.

 Éda félálomban is felismerte a vészjósló hangot, és mint aki rugóra ült, felpattant a székben, még kicsit imbolyogva.

 - Jelen Tanárnő! – mondta kicsit remegő hangon.

 Az iskolába két féle diák járt. Az egyik, amelyik soha nem félt egyetlen tanártól sem. Ugyanis minden órára szépen felkészült, és nem okozhattak számára meglepetést egyetlen kérdéssel sem. Ezek a tanulók általában a pedagógusok körében nem csakhogy kedveltek voltak, de szívesen példálóztak is velük. Az iskola színe, java.

 A másik fajta diák, – akik közzé Éda is sorolható – legtöbbször rettegve lépi át az iskola küszöbét, remélve, hogy ma nem ő lesz az a szerencsétlen, akit rajtakapnak a puskázás fortélyainak művelése közben, vagy kihívnak felelni a táblához.

 Azt a bizonyos délelőttöt, amikor Kamarás tanárnő pókszerű ujjai megakadtak a lány nevénél, a legnagyobb engedékenységgel sem sorolhatjuk Éda kedvelt tanítási napjai közzé.

 - Esetleg külön kérvényt nyújtsak be, mielőtt kisétálsz a táblához? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában Kamarás.

 Éda nem, mert visszaszólni, csak olyan gyorsan szedte rövidke lábait, ahogy bírta. Soha nem volt egy erős jellem. Általában ő volt az áldozat, és mióta világ neki a világ, ezt el is kellett viselnie.

 - Na halljuk, mit tudsz nekünk elmondani az idegrendszerről? – Kamarás belelapozott a jegyzeteibe, csakhogy biztos legyen a dolgában: ma itt vér fog folyni…

 - Az idegrendszer… meghatározza az idegállapotunkat.- kezd bele, előre nem megtervezett monológjába a lány. S bár nem mondhatja kedvenc tárgyának a biológiát, most úgy érezte, hagyatkozhat a fantáziájára.

 - Igen, ez igaz, de inkább beszélj nekem a neuronokról. – a tanárnő eközben már homokszemeket csikorgatott a fogai között, és idegesen ismét lapozott egyet, füzetét nem kímélve.

 - Neuronok… ööö… előbb befejezném előző gondolatmenetemet. – kicsit ugyan még szítva a tüzet, de Éda az osztály felé fordult. -… az idegállapotunk pedig érzelmeinktől függenek, minden attól, hogy éppen milyen lelki állapotban vagyunk! Pl., ha mérgesek, vagy idegesek vagyunk, evidens, hogy azt mondjuk, tiszta ideg vagyok. Szaknyelven ez annyit tesz: tiszta velős hüvelyes axon vagyok! – jót nevetve a saját viccén, egészen megfeledkezett arról, hogy most éppen felel. De nem úgy a tanár, aki időközben céklából, a vérvörös egyre szebb színeibe váltott.

 - Kifelé! Meg ne lássalak az órámon! – kiabálta Kamarás tanárnő, és ellenmondást nem tűrő hangon szitkozódott, még akkor is, amikor Éda már a folyosón ballagott. A lány fejében, az iskola kapujában is visszhangoztak a sértő szavak, miszerint a mai fiatalság semmirekellő, és hogy nincs aki, megtanítsa őket a jómódorra.

 Éda az első szabadságot jelentő szellőnek úgy örült, mint kiszáradt ember a víznek. Zsebre tette a kezét, és belerúgott egy kisebb fajta kőbe, csak hogy a lába kizökkenjen a hétköznapi menetből. Majd félig mosolyogva belenézett a napba, jobb kézfejével védve szemeit az erős sugaraktól.

 - Szabadság! Ezért érdemes élni!

 Sóhajtozott még egy párat, és azon kezdett el gondolkodni, hogy mit tegyen a következő néhány órában, melyet hivatalosan az iskolában kellene töltenie. Jobbnál jobb ötleteket gyártott, mind tele kalanddal, új ismeretségek kötésével, és felülmúlhatatlan élményekkel. Végül hihetetlen módon, mégis amellett döntött, hogy haza megy, elmondani mi volt ma az iskolában.

 Ahogy beért a városba, keresztül vágva minden októberi mocskon, ruhája már korántsem hasonlított régi önmagára. Szoros kontyba fogott vörös haja, ócskán, kócosan omlott vállaira. Sietős léptekkel, vállán lengedező iskolatáskával igyekezett beérni a buszt, amelyik majd szerencsésen elszállítja őt a kúriába, hol eddigi életét élte. Igazolvány, pénz, és jegy nélkül szállt fel a hatalmas járműre. Szándékosan hátul, mintha csak bérlet volna a birtokában. Az első húsz perc, igazán kellemes utazásnak volt mondható. Éda ábrándozva figyelte az elsuhanó háztömböket, néhol még egy-egy fa is akadt. És mielőtt újra elbóbiskolhatott volna, ismét egy ismerős, hátborzongató mondatot vélt hallani.

 - Jegyeket! Kérem a jegyeket és a bérleteket! – hangzott az ellenőr mély baritonja, és valahol egy kislány ismét megszívta a fogát.

 Nem számított, évente hány ellenőrt cserélnek le. Ha japánul, vagy oroszul mondták volna ezt a mondatot, akkor is egyszerűen rá lehetett volna jönni, hogy itt valaki megint bajban van.

 A lány ilyen helyzetekben sajnálta leginkább, hogy gardróbjában csak kosztümök tömkelegét lehetett megtalálni. Mit nem adott volna egy rendes, elnyűtt pulóverért, melynek kapucnija alatt megbújhat az ember, amikor szorul a hurok. Értelmes lány lévén persze azonnal jelezte, hogy szeretne leszállni, amit a sofőr, mintha meg sem hallott volna. Tekintete végig az út egyik sávjáról, a másikra járt.

 Eközben az ellenőr, kifejezetten ilyen esetekre specializálódott érzékei már figyelmeztették, hogy Anitával bizony, nincs minden rendben. Szemét összeszűkítve szaporázta meg a lépteit, hogy a leghamarabb érjen a busz elejéhez.

 - Maga! A jegyét legyen szíves! – hadarta máris a sablon szövegét a férfi, de Éda nem fordult meg. Mintha nem is neki szólnának.

 - Kérem, a következő megállót, ne tévessze szem előtt! – pirított rá fojtott hangon a férfira, aki a vezető ülésben ült.

Persze az ellenőr sem kívánta annyiban hagyni a tényt, hogy egy utas teljesen semmibe nézi. Meglepetten végig pillantott Éda piszkos ruháin, és éppen elegánsnak nem mondható hajviseletén. Első látásra eldöntötte, hogy merénylet elkövetőjét kapta rajta, bliccelés közben.

 - Ha nincs jegye, meg kell, hogy büntessem! – fenyegetőzött tovább a férfi, és amennyire csak tudta, kihúzta magát a járműben, ami ekkor már lassítani készült. Megragadta Éda vállát, és igyekvőn maga felé fordította.

 - Mi a fenét csinál? – háborgott a lány, mintha az ellenőr éppen a semmiből bukkant volna elő. – Engedjen már el!

 Az ellenőrnek viszont eszében sem volt engedni. A busz fájdalmasan jajgatva megállt a megállónál, és kinyíltak az ajtók. Eleinte úgy tűnt, mintha egy pillanatra megfagyott volna a levegő. Mindenki csak ült a helyén, és bámészkodott. Egyedül Éda és az ellenőr dobálgatták a szebbnél szebb sértéseket.

 - Addig nem szállhat le, amíg nem mutatta fel a jegyét! – akaratosan megforgatta kezében a lyukasztót, mellyel minden lapocskától meg tudta fosztani érvényességét, ami jegynek minősült.

 - Uram… Igazán nem akarok illetlen lenni, de a zipzárja… - Éda mutatóujjával vigyorogva a férfi nadrágja felé bökött, majd amikor az elengedte őt, egy fürge ugrással távozott a nyitott ajtón. Éppen abban a pillanatban kezdte meg zsémbes kritikáit a sofőr, amikor az ellenőr megindult volna a lány után. Így Anitának most szerencséje volt, és széles, kárörvendő mosollyal az arcán integethetett a meginduló távolsági járműnek. Tudta, hogy a következő megálló öt percjárásra van innen, tehát, ahogy eltűnt szeme elől a busz, már futásnak is eredt.

 Még három utcára volt a kúria, ő pedig kicsit sem edzett állapotban, lihegve futott be a szomszédos ház kapujába. Ha volt valaha nagyobb és giccsesebb építmény, mint Szűcsék háza, akkor az a mellettük pihenő lehetett.

 Éda még mindig fújtatva felkapott egy kavicsot és az emeleti ablakok egyikének vágta. Mikor nem érkezett válasz, megismételte a folyamatot. Bosszankodva vette tudomásul, hogy valaki odafent, nem kíván kinézni az ablakon.

 - Ha nem sértem meg kegyed… miért dobálja ily nagy hévvel az ablakom? – csendült a lány háta mögött egy mély zengésű, fölöttébb megnyugtató hang.

 - Mert nem nyitod ki! – vágja rá rögtön, amikor megpördülve a tengelye körül Dánielt látja. Amióta csak az eszét tudta, ismerte a fiút. Az évek során a szomszédi viszonyból, mély barátság lett.

 - Tán meglepő lehet a számodra, de évszázadok óta jól bevált módszer, ha kopogtatsz az ajtón, és ily módon nyersz bebocsátást. – mosolyogja a fiú, és megjátszott kíváncsisággal várja a választ.

 - Csakhogy nekem eszem-ágában sincs bemenni hozzátok. – a kerítésnek támaszkodik, és úgy folytatja a csevegést. – a suliból jövök, ugyanis megint elzavartak.

 - Nos, ebben az esetben, édesanyád minden bizonnyal magába lesz roskadva.

 - Minden bizonnyal. – ismételi meg szúrós tekintettel a súlyos szavakat, majd ismét irányt váltva elindul immár a saját házuk felé.

 - Máris mész? – kérdezi Dani, mintha megbánta volna az iménti játékot.

 - Muszáj. Anyám ebédre vendégséget csődített a házba. Addigra rendbe kell tennem magam. – Éda a kócos hajába túrt, és közben intett egyet barátjának. Dani három évvel volt idősebb nála. Mogyoró barna, félhosszú haja, keretként szolgálva lógott a sötét szempár elé. Magas, szikár testalkata, mindig nyugalmat és biztonságot árasztott. Egyszóval mindent, ami egy Éda féle gyenge lánynak kellett.

 - Nem fogsz örülni! – kiáltja még utána, de ezt a lány, már biztosan nem hallotta meg.

 Sebes léptekkel, pillanatok alatt a kúria kertjében termett. Liliom, orchidea, és rózsabokrok mellett, a színskálát a pázsit zöldje egészítette ki. Éda egy kikövezett úton szaladt az elülső kertből egészen a hátsó teraszig, ahol fehérre mázolt, díszes kerti bútorok sorakoztak. A tőle telhető leghalkabban nyitotta ki a terasz tolóajtaját, és helyben le is vette a cipőjét. De a lány, még így sem volt elég óvatos.

 - Éda! Drága Istenem! Hát hogy nézel ki? – Szűcs Tamara állt a nappali márvány csempéin, hogy onnan zengje be a házat. – Még egy órád van, és jön az illető, akit szíves vendéglátásunk miatt hívtam ide. – a nő remegő keze egy pillanatra megállt a levegőben, hogy a mellette álló hamutartó megteljen. Vérvörös körmei két apró mozdulattal pattintották le a cigaretta elhamvadt maradványait.

 - Készen leszek Anya. – mondta félhangosan a lány, és tett egy lépést hátra.

 - Első dolgod legyen megfürödni. A második, egy rendes ruhát felvenni! – adta ki az utasítást Tamara, és ahogy tehette, fintorgó grimaszt vágva elviharzott.

 Éda fellélegezve indult el a földszinti fürdők felé. Zuhanyzás közben is azon járt az esze, hogy vajon anyja mennyire volt tisztában az órarendjével. A legjobb esetben sem érhetett volna haza ilyen hamar. Talán még a titokzatos vendég megérkezésére sem.

 Éda szobája az első emeleten foglalta el helyét. A lány csöppet sem szívesen töltötte itt az idejét. Az a kevéske holmi, mely itt talált magának otthont, semmit nem jelentett Éda számára. De ami a legfontosabb, egyik sem vett részt a múltjában.

 Nem sokkal az egy óra letelte után, Éda és anyukája már az előszobában feszítettek. Mind a ketten elegáns ruhában. Tamarán egy szolid, fehér kosztüm volt, arany brossal a mellkasán, Éda pedig egyenes fekete szoknyát hordott, egy sötét, hozzáillő blúzzal. Haja most már kiengedve mutathatta minden fényét. A lány mindennél jobban örült, hogy egy apró piszok sem található rajta.

 Amikor a csengő megszólalt, anya és lánya egyaránt rándult meg egész testében. A szobalány ajtót nyitott és beengedte a férfit, aki kíváncsian körbetekintett az előszobában felaggatott faliképeken.

  - Asszonyom!

 Tamara elsőként lépett az idegen felé, hogy az, kezet csókoljon neki.

 - Éda, az úr, Csiha Nándor. A budapesti Szent Wincze Barabás bentlakásos Gimnázium egy igen befolyásos igazgatója. – nyomta meg Tamara a befolyásos szót, jelezve, hogy a mai este döntő lehet a lány számára. Persze Éda, amilyen visszahúzódó, olyan gyorsan vág az esze. 15 éves létére már három elit iskolát járt végig, és hamar rájött, hogy ez lesz a negyedik. Csak hogy dühítette, anyja ezúttal, mintha megszabadulni akart volna tőle.

 - Üdvözlöm. Szűcs Édua Anita. – mutatkozott be a lány, és óvatosan elvégzett egy pukedlit.

 - Akkor talán fáradjunk mindjárt az étkezőbe! – szólt finoman Éda anyja és széles karmozdulattal invitálta az igazgatót, aki meglehetősen köpcös és öregember volt.

 - Az önök otthona igazán bájos. – nyekeregte, és két kezét hátha mögött összekulcsolva nézegette a további festményeket és szobrocskákat.

 - A férjem nagy gyűjtő volt. – válaszolt a fel nem tett kérdésre Tamara, miközben maga is helyet foglalt az asztalnál. Időközben megérkezett az első fogás, és miután mindenki kényelembe helyezte magát, a konyha tágas terében folytathatták a csevegést.

 Éda az ebéd alatt, alig néhány szót szólt. Nándor viszont minden egyes pohár bor után, pirosabb és élményekkel gazdagabb lett. Ugyanis úgy tűnt, emlékekből nem tud kifogyni. Délután Tamara és az igazgató sikeresen befejezték a tárgyalni valókat, és Éda biztosra vette, hogy ha nem sikerül bejutnia jogilag az iskolába, anyja minden lehetőséget félresöpörve lefizeti majd a férfit. 

 Fél szemmel is látta, hogy vidám búcsúszavak sorozatára csapódik a bejárati ajtó, és anyja izgatott cipő-kopogással ront be a nappaliba, ahol ő gondolataiba mélyedve ül.

 - Még az este pakolj össze, mert holnap utazol. – jelentette ki határozottan a nő, és újabb cigarettára gyújtott.

 Édának ereje sem maradt, hogy felsóhajtson. Idegesen, és dühtől elfojtott hangon szólalt meg.

 - Engem nem kérdeztél meg… hogy szeretnék-e elmenni Debrecenből. – suttogta a dohányzóasztal felé, miközben vörös haja félig eltakarta az arcát.

 - Akkor most mondom, hogy ebbe nincs beleszólásod. – egy mozdulattal kilöttyintett magának egy kis Martinit, felét a szőnyegre borítva. Elhatározta magában, hogy ezt majd a szobalány biztosan ki tudja szedni, de nem akart vele foglalkozni.

 - Talán csak el akarsz tenni láb alól, nem? – teszi fel óvatosan a kérdést Éda, és igyekszik nem nézni az anyja szemébe.

 - Ugyan kincsem… Erről szó sincs! Egyszerűen csak el vagyok keseredve. A munkám és a gyereknevelés most nem fér össze. Igazán csak egy kevés időről lenne szó. – szabadkozik továbbra is Tamara, és belekortyol az italba. – Neked is így lesz a legjobb. Remélem megérted… Még lehet, hogy barátokat is találsz.

 - Nekem nagyon sok barátom van! – csattan föl a lány, immár anyjára pillantva.

 - Nem… Sajnálom kicsim, de neked nincsenek barátaid. – egy durva mozdulattal megsimogatta Éda haját, majd elvonult a hálóba.

 A lány egyedül maradt, könnyekkel küszködve. De egyetlen egy könnycsepp sem gördült le az arcán. A feszültség nem szállt el, csak egyfajta beletörődéssel vegyült. Éda sokáig úgy érezte az élethez is fáradt.