Az elsőszóban nem merek semmit sem mondani. Nagyon régen, talán olyan 13 éves koromban ^^, foglalkoztatott a téma, éppen költöztünk. És nem is olyan régen előkerült biológia órán maga az álom fogalma, és hogy kik hogyan álmodnak. Azonnal bevillant, hogy valahol olvastam, vagy írtam már ilyenről. Hosszas órák keresésének eredménye: Jó szórakozást!

Egy Álom

Valaki… valaki megérintette a számat. Hallom, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Ő a barátom lesz. Egy barát, akivel keveset beszélek, de mindig ott van körülöttem. Ott áll előttem, és ujjbegyével végigszánt az arcomon. Hagyom neki, had ismerje meg minden vonásomat. Kíváncsi vagyok én is, de most nem teszek semmit. Inkább hátat fordítok, és a főajtón keresztül hazafelé veszem az irányt. Közel lakom úgyis. Először jobbra, majd balra, egyenesen végig ezen az utcán, aztán megint jobbra, és nyolc lépés a házig. Első emelet, baloldalon a lépcső mellett a második ajtó. Nagyon könnyű felismerni, mert érdes, nagyon hideg tölgyből készült a ház bejárata. Ma is előveszem zsebemből a kulcsot, és fáradtan kitapogatom a zárat, hogy halk csikorgással ki tudjam nyitni az ajtót. Két lépés előre, még négy és fél jobbra, és már bent is vagyok a szobában. Már messziről megcsapja orromat a büdös szag, melyet a ház egyik lakója magából áraszt. Pillanatokon belül ott terem a lábamnál, és nyakában fülsértően csörömpöl a lánc. Lusta vagyok lehajolni, hogy megsimogassam. Leülök az asztalomhoz, és legszívesebben csak olvasnék valamit. Előveszek tehát egy könyvet, és már rá is tenyerelek, de hirtelen, mintha valaki kiáltana. Ki lehet az? Lehet, hogy csak a fantáziám játszik velem. Nem akartam elmozdulni onnan. Ugyan mit tudnék segíteni? Ha az ember bajba kerül, akkor segítsen magán, különben nem is érdemli meg, hogy éljen. Na jó… én sem gondolom teljesen így. De a szüleim mindig erre tanítottak. Az ő segítségük nélkül, most egyetemre sem járhatnék, és biztosan saját otthonom sem volna.

 Úgy tettem hát, mint aki meg sem hallja azt, ami körülötte történik. Mint aki teljesen süket. Ha bárki látja az arcomat, azt gondolhatja, nyitott szemmel alszom, csak az ujjaim mozdulnak meg néha, újabb sorokat követve a lapon.

 Percek telnek el, a kiáltozás nem marad abba, én pedig lassan elhatározom magam. Felállok, és átsétálok a szomszédba. Halkan kopogtatok, csak úgy mintha a postával tudnék szolgálni. Mennyi az idő? Még reggel van… Jó, de pontosan mennyi? Nem tudom milyen egy óra… Még sosem olvastam…

 Az ajtó kinyílik, szinte érezem a lendületét. Hangos zokogás kíséretében egy kéz ránt be magával, és nem tudom, hol vagyok. Nem ismerem ezt a helyet, még sosem jártam itt. Jé! Milyen fura… Két lépés előre, jobbra négy és ugyanúgy egy szobába lyukadunk ki.

 - Segíts! Kérlek! Segíts! – könyörög a nő, aki gyönge kezével a lakásába húzott. Kérdezném, hogy hogyan, de egy hang sem jön ki a torkomon. Jobb lenne elmenekülni. Most békésen olvashatnék a szobában, nem törődve a szomszédok életével.

 - A konyhában… Ott van a gyógyszeres doboz. Keresd meg a narancssárgát! Siess! A lányom nagyon rosszul van. – Az utolsó mondat elhal valahol egy másik ajtó mögött. Megbénulva állok a szoba közepén, nem messze tőlem hallom a szuszogást. Tényleg rosszul van. Elindulok, hátha a konyha is ugyanúgy van. Négy lépés vissza, bal kéz felől lenni kell egy ajtónak. És ott van. Benyitok, kicsit áporodott a levegő. A lakás másik végében a zaklatott nő hangja hallatszik, már segítséget hív.

 Narancssárga… Milyen narancssárga doboz? Nem tudom. Nem ismerem a narancssárga dobozt. Nem ismered. És a narancs? Az pont olyan, mint a narancssárga. Az íze, ha érett, édes. Nagyon lédús. A héja puha kicsit érdes és könnyen leválik. De ha még éretlen, akkor savanykás, és kívülről sima, mint a papír. Alig lehet meghámozni kézzel. A gyümölcs nem egy szín! Mi az a szín? A szín például a zöld. Ismerem a zöldet! A zöld olyan, mint az uborka. Régen minden ebédhez tálaltunk uborkasalátát. A színeknek nincs ízük! Nem értem…

 - Miért nem hozod már? – kiabál hisztérikusan a nő, valahol mögöttem. Hiszen azt sem tudom, hol keressem. Egy ismeretlen illat ront be az apró konyhába, és egy kis zajt csapva kiborít valamit.

 - Na ez itt, ami nekünk kell. – rázza meg dühösen a gyógyszeres levelet, az idegen illető. Honnan tudtam volna? Már hallom, hogy kezdünk sokan lenni. Így leszegett fejjel sétálok ki a házból, és a lépcsőház közepén állok meg, két lépésre az ajtótól.

 Várjunk csak! Melyik az én ajtóm? Mellettem laknak, vagy előttem? Elindulok a szemközti házhoz. Megfogom a kilincset. Rézből van. A választás rossz, de már késő. Az ajtó kinyílik és újabb rémült kiáltás fogad.

 - Nyomorult suhanc! – Mielőtt még megmozdulhatnék, már eltalál egy nehéz tárgy, és a padlón fekszem. Leesett a szemüvegem, az ajtó pedig hangos csattanással zárul. De érdekes! Még sosem feküdtem a lépcsőház kövén! Hozzáérintem az arcomat a hideg kőpadlóhoz, és érzem, hogy a fogamig lefagy minden, ami még él bennem. Nem fekszem sokáig. Megkeresem a lépcső korlátját, és már tudom, hogy a második ajtó lesz az. Ó, pedig milyen egyszerű…

 Mikor végre újra bent vagyok, két lépést teszek előre, négyet jobbra végig a folyosón, és az ajtón be. Lefekszem az ágyra, és csak gondolkodom. Ha kinyújtom a kezem, mellettem a falon függ egy tükör. Té Ü Ká Ö Er. De mi az a tükör? Egy tárgy, ami elé, ha beállsz, ott leszel duplán.

Felálltam, hogy duplán legyek. És megérintettem a tükröt. Olyan lapos volt, amilyen lapos az én arcom sohasem lesz. Már századjára érintem meg… És még mindig nem értem. Olyan sok dolog van, amit nem értek, másoknak mégis egyszerű. Ez is biztosan olyan, mint a színek. Mert én csak magamat ismerem. Azt a másikat, ott a tükörben, nem. Színből pedig csak egyet ismerek. A feketét.