3. fejezet

Ha az ember kínos, vagy esetleg reménytelen helyzetbe kerül… Hát bizony gyakran elgondolkodik azon, hogy mennyire hozott helyes döntéseket. Hermione változásairól, még nem lehetett eldönteni, hogy pozitív, avagy negatív irányultsággal rendelkeztek, így Márta igyekezett nem pánikba esni, ahogy ezt eddig sem tette. A lány hirtelen jött fanatizmusa a jóslástan iránt, korántsem volt akkora gond, mint kitalálni, hogyan menjenek vissza az időben. Hermione szerint ugyanis, a homokórát visszafelé fordítani nem lehet.

 - Milyen gagyi időutazó varázssegédeszköz az, amivel nem lehetséges a visszafelé utazás?! – kérdezte panaszosan Márti, lekullogva a nagyterembe, ahol néhány ismeretlen boszorkány portréjától eltekintve, semmi sem változott.

 - Igazából, ez nem gagyi! – vágta rá Hermione. – Nem volt szükségem olyan ultramodernre, amivel vissza is lehet jönni bármikor, hiszen jóformán csak 1-1 órával öregítettem meg magam.

 - Uram-atyám! – torpant meg Márta. – Már látszódnak is! Nem kellett volna öregítened magad!

 - Jézusom! Micsoda? Hol? – a lány ide-oda kapkodta a fejét, keresve, hogy mi lehet olyan ijesztő.

 - …a ráncok a szemed alatt!

 Hermione felhorkantott és nagyot lökött Mártin. Előre furakodott, hogy elsőként jusson be a nagyterembe. Márta gonoszul vigyorogva követte őt, és hagyta, hogy barátnője válasszon maguknak helyet a Griffendél asztalánál.

 - Farkas éhes vagyok! – suttogta Hermione, és szedett magának rántott húst.

 Márti semmit nem evett. Szemét hagyta, hogy végig suhanjon a csivitelő diákok seregén, és igyekezett kiszúrni magának Denemet.

 - Nekem meg csak szétrobban a fejem… - súgta vissza az időközben kultúrált étkezést folytató lánynak. – És nincs itt! Bizonyára most is gonosz terveit szövi…

 - … Gonosz tervek? Jól hallottam, hogy valaki gonosz tervekről beszél? – Márta mögött egy ismeretlen mély, még éppen mutáló hang csendül. A lány ahogy háta mögé pillantott rögvest összeszorult a torka, hogy ne engedje ki az apró pillangókat, melyek elszabadultak a gyomrában. Szemöldökét ráncolta az új, de már nem teljesen ismeretlen érzéstől.

 - Mi nem szövünk gonosz terveket… - vágott közbe Hermione egy adag tört krumplival a szájában. A fekete hajú fiú, aki barátaitól alig pár méterre maradt le, most odaült Márti mellé és ugyanolyan kacéran mosolygott, ahogy a Jóslástanteremben is tette.

 - Hányadikba jártok? Még sosem láttalak titeket a suliban… - kérdezte gyanakvó tekintettel a fiú, és egy hanyag mozdulattal lekapott az asztal közepén lévő tálból egy almát, hogy aztán jóízűen beleharaphasson.

 - Fura… én sem láttalak még itt a suliban! Lehet, hogy közülünk téged csak becsempésztek. – Márti szemei megvillantak, és míg az esze folyamatosan küldte a haditerveket gyártó impulzusokat, valahol lentebb a gyomra tájékán ellenvetést nem tűrő izgalom kezdett el ficánkolni.

 - Nagy ez a suli ennyi gyerekre… - rántotta meg a vállát a srác. – Miért futottatok el úgy Jóslástanról?

 - Éhes lett. – mutatott Hermione felé, aki a helyzethez méltóan, kiéhezett gesztusokkal falta az ételt.

 - Áh! Szóval csak úgy kijárkáltok az óra befejezése előtt. Nem kedveled a szabályokat, mi?

 - Miért? Ki szeret alkalmazkodni másokhoz? – hajolt közelebb Márta, és érezte, hogy egy kicsit elszaladt vele a ló. Végig az zakatolt a fejében, hogy ez az ember mennyi mindenkit fog majd megölni. Egy angyalka halk pukkanással a jobb vállára ült, és mutató ujját rázva próbálta tisztes távolságba húzni Márta testét, de termeti fölényben aligha voltak eredményesek a próbálkozásai. A lány bal vállán egy ördög is megjelent, hasonló tompa puffanással, egyik kezében vörösen izzó cigarettával füstölt Márta fülébe. Egy jól irányzott mozdulattal beintett az angyalnak, és lesajnáló tekintetével megrázta a fejét.

 - Hoztam volna csótány-csokrot, a barátnődnek, ha tudom, hogy ennyire éhes lesz. – terelte hevesen a témát a fiú.

 - Csótány-csokorral próbálnád fölszedni a barátnőmet? Elég ósdi… Azt hiszem a barátnőmet, nem hatná meg az ilyesmi...

 - Akkor mi tetszene legjobban a barátnődnek? Rendes, élő virágcsokor?

 - Talán az is megteszi, ha nincs benne élősködő.

 Hermione még be sem fejezte az evést, amikor rájött, hogy neki bizony nincsenek olyan, vagy ahhoz hasonló ördögöcskéi, mint ami Márta vállán csücsült az imént. Úgyhogy a saját angyala diadalittasan a fülébe kiabálta, hogy Menekülj!.

 - Jéé, mennyi az idő! – nézett Hermione a nagyterem falára aggatott hatalmas ingaórára, amely mintha csak meg lett volna bolondulva, sosem tudta merre mutasson. – Mennünk kell! – felrángatva Mártát és a kijárat felé viharzott.

 - Még találkozunk! – kiáltott a srác a lányok után, és kezét tétován fölemelte.

 - Úgy legyen… - kiáltott vissza Márta, és igyekezett fölvenni barátnője ritmusát.

 - Teljesen meg vagy húzatva? Ez most mire volt jó? – értetlenkedett Márti, miközben néha-néha még visszapillantott az asztal felé.

 - Igazából nem is tudom, lehet én vagyok a hülye, de jól láttam, hogy mély és intenzív flörtölésbe kezdtél a világ legnagyobb és legkegyetlenebb Urával? – Hermione mondanivalójának végét talán kissé hisztérikusan adta elő.

 - Először is, ő még nem a világ legkegyetlenebb Ura. Másodszor, valahogy mégis csak a közelébe kell férkőznünk nem? – rántotta meg a vállát.

 - Na de így?! Most mondd meg őszintén, tetszik igaz? Még élvezed is!

 - Talán te akarod csinálni? – kulcsolta össze karjait menetközben.

 - Merlinre! Inkább egy dementor…

 - Na látod! Én csak előzékenyen megállapítottam, hogy képtelen lennél végig csinálni ezt a felelősségteljes feladatot!

 Hermione lemondóan megcsóválta a fejét, és remélte hogy minden úgy igaz, ahogy azt Márta mondta.

*

 - Meghalunk…. Salalaaa… Ó, igen meghalunk! – Hermione dúdolgatása az első 10 percben enyhe idegességet váltott ki Mártából. A második 10 percben teste vérellátásának egész készlete feltódult az agyába, a harmadik 10 percben pedig komolyan elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen könyveket ismer még, és melyik lehet az, amelyikben nincs hisztis barátnő. Egyetlen egy ilyet sem talált.

 - Heló! Hát ti meg miért ültök idekinn, ilyen későn? – topogott ki a portrélyukból egy kicsit molett, vöröses szeplős hajú lány. – Talán, elfelejtettétek a jelszót?

 - Igen! – kapott a szón Hermione és rögtön felpattant.

 - Róbusteknő. Szerintem ez most nem is olyan nehéz. – rántotta meg a vállát a lány, és miközben elmosolyodott, két apró piros folt jelent meg az arcán.

 - Van még bent valaki? – kérdezte Márta, a nyitott lyukon bekukucskálva.

 - Csak Perselus készül egy vizsgára. Meg a tekergők… szokás szerint nyúzzák szerencsétlen gyereket. – a lány utoljára hátra pillantott a válla fölött, majd intett és lesietett egy pár szinttel lentebbre.

 A két fiatal megrökönyödve állt a portrét előtt, mind addig, amíg Hermione szkeptikus arcot vágva Márta felé fordult.

 - Te is azt hallottad, amit én?

 Márta lassan bólintott.

 - Most bementek, vagy lógjak itt napokig? – csattant föl a Kövér Dáma.

 - Egy napja csövezünk itt a Roxfortba, valószínűleg 16 évvel korábban vagyunk, és eddig mindenki úgy kezelt minket, mintha soha nem lettünk volna itt diákok! – Hermione dühösen toporzékolt a tehetetlenségtől. A tudat lassú undorító folyadékként terült szét a gyomrában, miszerint Voldemort még nincs itt, esetleg már nincs itt.

 Márta behúzta a lányt az ajtón, és megállva a klubhelyiségbe vezető átjáróban megragadta a kezét.

 - Hagyd ezt abba!

 - Ha nem lököd meg annyira az időnyerőt, most nem vesződünk el!

 - Én sem így akartam… sajnálom! – szabadkozott a lány, bár tudta, hogy ezzel nem lesz jobb.

 - Miért van az, hogy ahol te feltűnsz, ott minden tönkre megy?

 Mártát szíven ütötte ez a kijelentés. Először bántotta, hogy Hermione dühében is képes volt ilyet mondani. Másodjára már csak ideges volt, hiszen ő az, aki a varázsvilágot egy hatalmas gonosztól kívánta megváltani. Száját dühösen összeszorította, homlokát pedig összeráncolta. Körülötte felforrósodott a levegő, Hermione pedig egy pillanat alatt megbánta az összes tettét, érezve a helyzet fordulásának jelentőségét.

 - Ne! A fenébe is, nem hagyhatsz magamra! – kiáltotta kétségbe esve.

 - Talán ha elmegyek, nem lesz több gondod! – Márti már érezte a torkában az émelygést, fejében a szédülést, és hogy lassan távolodik a teste Hermione testétől.

 Pillanatok alatt ott állt a lány, teljesen egyedül, és Márta nélkül nem volt számára más, csak az időnyerő, mely lustán fityegett a nyakába.

 - Mi folyik itt? – érkezett a fiatal Piton, mogorva képpel, hogy kérdőre vonja a magára maradt Hermonet. A lány kétségek között pillantott kamasszá fiatalodott tanárára, és félelmében könnyek szöktek a szemébe.

 - Egyszerűen csak… csak elment!

Ha az ember kínos, vagy esetleg reménytelen helyzetbe kerül, bizony gyakran elgondolkodik azon, hogy mennyire hozott helyes döntéseket…