3. fejezet

 Éda az első éjszaka a lehető legrosszabbul aludt el. Nem számolt sarkokat, nem volt kabalája, amit szorongathatott volna, és egész éjjel mindenféle pocsék álomtól szenvedett.  Amikor reggel felriadt, még éppen hajnalodott, és az iskola olyan csendes volt, hogy az ember azt hihette, senki sem élne ott. Épp csak a portás lézengett a folyosón, hogy megnézze minden rendben van-e. Mintha nem volna jobb dolga.

 A lány kialvatlanul a fürdőig csoszogott, ahol első dolga volt lezuhanyozni. Ahogy a meleg víz végig zúdult a hátán, azon gondolkodott, vajon meddig kell elviselnie a Szent Wincze Barabás iskolát. Hálóingben vonult vissza a szobába, amikor Anna már az asztalnál ücsörgött és egy kék tollal a kezében végig suhant a füzetén.

 - Csak nem levelet írsz? – kérdezte köszönés helyett a lány, miközben kiválasztotta az aznapra kiválónak tetsző ruhadarabot.

 - Házi feladat. – suttogta Anna, jelezve, hogy Boglárkát nem lenne illendő fölkelteni a hangoskodással.

 - Ilyen korán? Teljesen meg vagy húzatva? – háborgott Éda, majd begombolta magán az inget.

 Anna nem válaszolt. Ezzel pedig egyértelműen a szobatársa tudtára adta, hogy tanulni mindenhol és minden percben lehet.

 - Lejössz velem a társalgóba? – kérdezte kicsivel később Éda. Számított rá, hogy társasága lesz majd, de mivel Anna nemleges választ adott, Bogi pedig – kihasználva a hétvége korlátlan szabadságát – még mindig aludt, egyedül indult el, hogy körbe nézzen.

 A főlépcsőn, lassan haladt, hogy még véletlenül se tűnjön trappolásnak a mozgása, majd lefordult a diáktársalgó felé. Amikor benyitott a négyzet alakú terembe, meglepetésére már volt ott valaki. Elhatározta, hogy mivel nem marad itt túl sokáig, ezért több kapcsolatot nem épít ki. Leült hát az egyik fotelba, és jól megnézte magának a helyiséget. Sejtette, hogy az iskolának nincs könyvtára, mert a teremben hatalmas könyvespolcok sorakoztak, régi, poros könyvekkel megrakva. A tapéta itt-ott már levált a falról, és régi futószőnyegek szaladtak végig a padlón. Mindegyik olcsó, ósdi mintázattal. A terem egyik végében, az ablakok alatt zöld színű dohszagú kanapék foglaltak helyet, hímzett díszpárnákkal beterítve. A másik végében, nem messze a bejárati ajtótól pedig néhány tanuló asztal, és szekrény, melyek Éda legjobb tudomása szerint, biztosan sakk készletet és társasjátékok tömkelegét rejtették. Ahogy a folyosókon, ugyanúgy itt is lógott néhány kép a falon, de mind semmit mondó volt, mintha ez a terem lett volna, amelyik a legkevesebbet számít az iskolában. Pedig a lány, ha becsukta a szemét, szinte érezte a több száz diákot, akik délutánonként pihenni, tanulni, vagy beszélgetni jártak ide.

 Nem tudott sokáig ábrándozni, mert legnagyobb riadalmára, az a bizonyos valaki megszólította.

 - Szia! Ugye te vagy az új lány? – kérdezte az ismeretlen hang, és bár Éda megfogadta, hogy nem szól hozzá, jelen helyzetében elkerülhetetlennek tűnt.

 - Üdv. – lemondóan nyitotta ki a szemeit, messze elhagyva a zsibongó diákok százait. – Új lány? Inkább Éda. De egyébként ez a név is tetszik. – Véletlenül sem próbált meg mosolyogni. Semmi szükségét nem látta, hogy bárkivel is barátságot kössön.

 - Éda… fura egy név. Engem Gergőnek hívnak. – Édával szemben a fiú, sokkal nyitottabbnak és kedvesebbnek tűnt. Bár látszott rajta, hogy nincs túl jó kedve.

 - Még korán van. Miért nem alszol a szobádban? – kérdezte a lány, egy kis gúnnyal a hangjában.

 - Majd rájössz, hogy itt nem könnyű sokáig aludni. – válaszolta váll rántva Gergő, és az egyik számára szimpatikus pókot figyelte, ahogy az beszövi a dohányzóasztal sarkát. Nem tűnt annak a fajtának, aki magára veszi, ha elkezdik sértegetni, vagy szekírozni, így Éda a későbbiekben más taktikán gondolkodott.

 - Nem csak sokáig nem könnyű, hanem úgy általában. Borzasztó éjszakám volt. – panaszolta a lány, majd rögvest az orra tövét kezdte el masszírozni a két ujjával, mintha ezzel bármit is tudott volna segíteni a fáradtságán.

 Gergő pislogott párat, de a pókról nem vette le a szemét.

 - Idegen helyen, soha nem könnyű elaludni. Biztosan hozzászoksz. – Itt egy kicsit elhallgatott, hogy arcának jobb felét megvakarhassa, majd közelebb sétált a lányhoz, és helyet foglalt a kanapén, ahol Éda is ült. Úgy kerülgette az asztalokat, és a székeket, mint aki a fél életét töltötte itt. Talán csukott szemmel is képes lett volna végig sétálni az iskola rideg kőfalai között. Némán, vakon, süket módjára, csak lába legyen, ami viszi előre. Minden mozdulatát határozott, kimért lépés követte. Egy-egy szlalom következtében hosszú fekete haja meglibbent az ellenkező irányba.

 - Igazad lehet… - bólintotta a lány. Fáradtan hátradőlt a zöld kanapén, hogy szemügyre vegye a plafont. Persze a cél, nyílván nem ez volt. De ha az ember hátraveti a fejét, óhatatlanul azt pillantja meg, ami fölötte van.

 Éda elsőként az ormótlan, fehér, boltíves szerkezetre lett figyelmes.

 - Olyan ez a gimnázium, mint egy leamortizálódott kolostor! – mondta ki végül, ami már előző nap, érkezése óta a fejében motoszkált. Gergő pedig – ismét csak meglepetésére – bólintott.

 - Ugyanis régebben kolostorként működött. Néhol még találsz régi feliratokat a falon. Az ebédlő felett is van. Meg kereszt is, minden terem fölött. – magyarázta a fiú, közben úgy mutogatott körben a diáktársalgó kanapéján üldögélve, mintha Éda minden bizonnyal képes lenne átlátni a falon.

 - Na és az emelet? Ott minden elég modern, és itt most nem csak a bútorokra gondolok. – kérdezte a lány, miközben úgy letaglózta a gondolat, hogy ezen túl egy piszkos kolostorban fog élni, hogy alig bírt megmozdulni.

 - Természetesen a fönti rész teljesen át van alakítva. Alig egy éve újították.

 Gergő úgy viselkedett, mint aki már száz éve ismeri Édát. Viszont Bogi mellett ő volt a második, aki nem akart vele kezet fogni. A vacsora után, alig bírta kikerülni az embereket, akik azzal támadták le, hogy megöleljék, vagy megrázzák a kezét az ismeretség kötésének nemes céljából. Egy pillanatra megborzongott, ahogy visszagondolt a számára kellemetlen esetekre, de végül ismét, teljes testtel és lélekkel jelen volt a társalgóban.

 - Lesz egy bál. Egy farsangi bál.

 Gergő hangja meglehetősen feszültnek tetszett ebben a pillanatban. Éda úgy kapta fel a fejét, mint egy vadállat, ami könnyen elejthető, ínycsiklandozó préda szagát érzi. Ezzel az érzéssel régen nem találkozott. Maga a feszengés ritkán használt kifejezés volt az ő szótárában.

 - Farsangi bál októberben? – prüszkölte lesújtóan a lány.

 - Igen, és be is kell öltözni valaminek. Tényleg jó móka lesz. – győzködte a fiú, és közben bal kezével aktívan masszírozni kezdte a nyakát.

 - Móka? Hol élsz te? Egyébként, ha oda akarsz kilyukadni, hogy megyek-e akkor felejtsd el. Nem vagyok hajlandó olyan rendezvényen részt venni, ahol az emberek két centiméterre álnak meg egymástól, és beszélgetés közben letüsszögik a szomszédjukat! – jelentette ki undorodva a lány, mintha egy tömeg rendezvény maga a csernobili katasztrófa lenne.

 - Pedig erre akartam utalni. Mármint hogy eljönnél-e velem. – a fiú már egészen lesújtottan válaszolt. Az életkedv is elszállt belőle.

 - Nem is ismerlek… - vágta oda karba tett kézzel a lány, de csak, mert már idegesítette, hogy olyan fancsali képet vág az újdonsült ismerőse.

 - Nem kell, hogy ismerj! Csak áll oda mellém, aztán arra mész egész este amerre akarsz!

 Éda megenyhült hangjából a fiú már tudta, hogy sínen van, így kicsit felélénkülve folytatta.

 - De… nekem nincs jelmezem. – Gergő amilyen vidám lett, a lány olyan gyorsan kezdett kifogyni a kifogásokból.

 - A sulitól nem messze van egy jelmezkölcsönző. Lemerem fogadni, hogy mindenki onnan hozza majd a ruhákat. – ez volt az a mondat, amit Éda már semmivel nem tudott kikerülni.

 - Nem veszek fel olyan ruhát, amit egyszer már más is hordott! Akkor már inkább megvesszük.

 A fiú hálásan összecsapta a tenyerét, és diadalittasan a levegőbe ugrott, hogy aztán elszaladjon a teremből, ki tudja merre. Éda sejtette, hogy Gergőnek már teljesen mindegy lett volna, hogy kivel megy, csak legyen valaki. Ő volt az egyetlen, akit kockázatmentesen el lehetett hívni egy bálba.

*

 A hétvégéből megmaradt rövidke időt, nem lehetett pihenésre fordítani. Anna és Bogi voltak olyan kedvesek és megmutatták Édának az iskola minden szeg-zugát. A magányos gondolkodó saroktól kezdve a legnagyobb előadó teremig. Bár Édának ez még mindig nem volt elég nagy, azért akadt olyan hely, amely rögtön a kedvencévé vált. Az iskola padlásteréből vezetett fölfelé egy vékony fokokkal bevett lépcső. Az épület legtetejére lehetett ilymód feljutni, ott pedig az egész udvar Éda szeme elé tárulhatott. Alig ketten vagy hárman tudtak egyszerre felmenni. Kérdéses volt az is, hogy mire szolgált az apró erkély, de ha már ott volt, Éda annál többet használta szívesen. Gergő segítségével valahogyan felcipeltek egy fapadot, amelyet a padláson találtak, és amikor akadt egy kis szabadidejük a gyerekeknek, mindig odafentről nézelődtek, és beszélgettek. Itt senki nem hiányolta, és senki sem kereste őket.

 Hetek teltek el úgy, hogy Éda nem telefonált haza. Nem volt kíváncsi az édesanyjára, aki egy olyan helyre küldte őt, ahol nem segít a fertőtlenítő a száz éves lerakódott mocskon. Éda probléma listájának legelején ugyanis ez szerepelt. - „Hogyan éld túl a baktériumokat?” - Egészen kisgyermek korától kezdve, maga takarította a szobáját, és soha nem szeretett piszkot látni a környezetében. Olyan volt ez neki, mint a többi gyereknek a mumus. Soha nem Hamupipőke volt a példaképe, hanem Hófehérke, aki mihelyst erőt gyűjtött, kitakarította a törpék házikóját. És valószínűleg addig mosakodott, hogy vakítóan fehér lett a bőre.

 Tehát amíg Szűcs Tamara elveibe nem ütköztek Éda makulátlan tevékenységei, addig nem volt semmi ellenvetése. Lánya sokszor nem hagyta, hogy egyetlen egy házvezetőjükre maradjon minden munka. Ha tehette mindig besegített a konyhában, megmosni az ablakokat, vagy felmosni a követ. Néha még élvezte is. Úgy érezte, ha sikerül eltávolítania egy kis koszt, máris sokkal jobb nap elé nézhet.

 Hetek teltek el úgy, hogy Éda nem hívta az anyját. De hetek teltek el úgy is, hogy Danival sem beszélt, és mivel ez napi tevékenységként volt berögzülve nála, az elmúlt, iskolában töltött napokban erősen jelentkeztek nála az elvonási tünetek. Sokáig próbálkozott, hogy az iskola igazgatói irodájából telefonálhasson, de senki nem engedélyezte neki. Vagy volt mobilja, vagy nem volt. Persze ő tartozott annyira a szerencsések közé, hogy mikor lehetősége nyílt vásárolni egyet, nem tette meg. Egy lehetőség maradt tehát, hogy tartsa Debrecenben is a kapcsolatot a fiúval. Borítékot és levélpapírt vásárolt, majd bedobta a portára, a sürgős küldemények közé. A levelezés – mint kiderült – igen aktívan folyik az iskolában. Minden második gyerek olcsón szeretett volna kijönni a kapcsolattartás fortélyaiból, ezért a legtöbben a hagyományos postát alkalmazták. Éda felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy ilyen természetesnek látja az igazgató ezt a módszert.

 - Nincs internet, az informatikai termekben van olyan számítógép, ami el sem indul! És az egész iskolában egyetlen televízió van! – de hiába panaszkodott, a pedagógusok mind csak egyet tudtak válaszolni. Méghozzá azt, hogy nincs pénz.

 Az iskola szemmel láthatóan borzalmas állapotban volt. Sejteni lehetett, hogy a környék legszegényesebb és legöregebb épülete lehetett. Bár a kevésnél is kevesebbszer engedték ki őket vásárolni, vagy délutánonként császkálni a városban.

 Így tehát Éda jogos felháborodásában kérdezhette meg Danit a levelében, hogy anyja mire gondolt, amikor egy jó hírű és kiváló iskoláról áradozott.

 A farsangi bál egyre közeledett, és amíg Gergőnek a vámpír ruhája előkészületek nélkül várakozott a szekrényében, Édának egy valamire való jelmeze sem volt. Így a következő alkalommal, amikor az egyik hétvégén elindulhattak a városban egy kis szabadidős program után nézni, a lány elhatározta, hogy megnéz egy ilyen kölcsönzőt, vagy legalábbis vásárol egy valamire való ruhát. Ahogy az iskolát sem volt könnyű szokni, úgy jelmezt sem lehetett találni azonnal. Anna, aki kedvesen felajánlotta, hogy elkíséri a lányt, inkább egy vörös démon mellett voksolt, ki tudja miért. De erről Éda hallani sem akart. Felpróbált egy margaréta jelmezt, de abban lépni nem tudott. Aztán egy balerina tüll szoknyát, de a ruha neki túlságosan tapadt. Vagy harminc ruha felpróbálása után, amikor már teljesen feladta, megakadt a szeme egy ékköves fejdíszen.

 - Hát ez meg mi? Tartozik hozzá jelmez? – kérdezte izgatottan az eladót, aki lelkesen bólogatott, és a raktár egyik legmélyebb zugából hozta elő a Pán Péterből jól ismert Csingiling ruháját. Aznap délután Éda nem ment be többet az öltöző fülkébe.

 A gimnázium nem bővelkedett sok érdekes dologban. Ami volt, oda Éda nem szeretett járni. A földszinten volt egy uszoda, mely hetente fertőtlenítettek és takarítottak. Ott tartották a testnevelés órák egynegyedét. Az udvaron pedig egy istálló is helyet foglalt, lovakkal. Mint az később kiderült, a karámokat, és az állatokat egy Krisztina nevű lány, Éda osztálytársa építette, illetve szállítatta oda. Illetve Krisztina apja, aki meg volt róla győződve, hogy a lánya nem élhet lovak nélkül, ezért fektetett némi pénzösszeget az iskola sport fejlesztésébe.

 Mivel higiéniai szempontból sem a lovak, sem pedig az uszoda nem felelt meg Édának, sokáig mind a két területet elkerülte. Viszont amikor az ő osztályában is megkezdődtek az úszás órák, félő volt, hogy be kell merészkednie a klóros vízbe.

 - Én tuti nem mászok bele olyan vízbe, ahol tömegek fordultak meg! Nem elég, hogy izzadunk a tesi órán? – nyavalygott a lány, miközben még mindig ruhában ácsorgott a leány öltöző közepén. A többiek már régen úszó sapkát igyekeztek a fejükre húzni.

 - Édi Édának valami nem tetszik? – csendült epésen Kriszti hangja, valahol a zuhanyzók felől.

 - Én nem adnám meg neki azt az örömöt, hogy életed megmaradt éveiben ezzel cukkoljon. – suttogta Bogi. Hosszú barna haját felkötötte, látszólag azért, hogy a sapka alá könnyebben beférjen, de ilyesmit nem hozott magával.

 - Azért Édát is meg lehet érteni. Csak Kováts tanár úr lesz kiakadva… -

 - Mi van? Egy férfi fogja tartani az úszás órákat? Na hát ez egyszerűen felháborító.

 Éda lelki szemei előtt már látta, hogy a Kriszti féle lányok egy falatka fürdőruhában, sellőként szelik az uszoda medencéjének vizét, miközben egy pocakos, szőrős öregember nyelvét lógatva bámulja őket.

 - Ne légy már ilyen feminista! Kedves fickó egyébként. Hagyja, hogy tegezzük. – csitította barátnőjét Anna. Ő már teljesen átöltözve üldögélt az egyik padon, és várta, hogy elindulhassanak. Vagy Éda nélkül, vagy vele.

 Boginak – mint nagyon sok más témához – ehhez sem volt hozzáfűzni valója. Nemes egyszerűséggel hátracsapta a haját, és egykedvűen hallgatta a történéseket.

 - Ki kell menned oda. Ugyan Éda… Csak éld túl!

 Éda kelletlenül, átöltözött, és úgy araszolt ki a hideg folyosón, mintha egy darab fa igyekezne átvágni az erdőn. Fogait összeszorította, és valahol a medence szélén várakozott. Gondolatai valahol messze jártak, Dani levelén. Remélte, hogy már a napokban kap választ.

 - Ezt nézzétek! – valaki ismét ujjal mutogatott rá. – Úszógumi is járt hozzá? – kérdezte kicsit hangosabban Kriszti, ismét csak a szekálás kedvéért.

 - Ennek meg mi a fene baja van?  - kérdezte Éda Annától, kicsit halkabban, és nem szándékozott választ adni. Végig nézett ugyan egyrészes fürdőruháján, de semmi kivetnivalót nem talált. Ekkor megmozdult valaki az ajtóban. Éda rögtön odakapta a tekintetét, és már látta is, hogy Gergő kíséretében megérkezett az eddig ismeretlennek bizonyult tanára. Magas és láthatóan sportos volt. Szőke haja már messziről látszott, hogy gyűlölte a fésűt. A férfi égszínkék szemei pedig barátságosan csillogtak.

 - Az Imi miatt fúj rád, annyira. Azt beszélik, hogy mérges, mert miattad, nem tudja befűzni a srácot. – Anna hiába magyarázott, olyan lelkesen, remélve, hogy felkelti a barátnője érdeklődését, a lány időközben szórakoztatóbb elfoglaltságot talált. Éda szinte egyetlen szót sem fogott fel abból, amivel Anna próbálta visszahúzni a földre.

 - Na ezért már megérte átöltözni! – jelentette ki bárgyú vigyorral. – Tulajdonképpen ki ez? – kérdezte, de mielőtt még bárki válaszolhatott volna, maga a férfi mutatkozott be.

 - Szervusztok! Nagyon sokan ismertek már itt, de akadhat pár olyan ember is, aki számára ismeretlen vagyok. Úgyhogy most bemutatkoznék. Kováts Viktor vagyok, és én fogom tartani nektek az úszás oktatását. Remélem mindenkinek élvezetes lesz. – vidáman beletúrt a kócos frizurájába, és kicsit közelebb sétált.

 - Az úszósapka idén is kötelező Boglárka. – mondta vidáman a lánynak, majd tovább sétált.

 - Kriszti, az ékszereket mellőzzük, ha lehet, Tildának szóljatok, hogy nem fogadok el mentséget a hiányzása miatt.

 Amikor végleg úgy látta, hogy elkezdhetik az órát, feltette a nap legfontosabb kérdését.

 - Ki az, aki egyáltalán nem tud úszni? – mialatt kérdezett, szemével végig pásztázta a kisebb tömeget. Csak három kéz kandikált ki a fejek közül. Az egyik Bogi volt, a második Éda, a harmadik pedig egy ismeretlen fiúcska. A tanár bólintott, és a kisebb, sekélyebb medencéhez küldte őket. A többieknek pedig azt az utasítást adta ki, hogy bemelegítés képen ússzanak három kört a nagyobbikban.

 Éda izgatottan átfurakodott a tanuló medence széléhez, és karba tett kézzel várta az utasítást.

 - Remélem az első óra csak elméletből fog állni. – mondta mosolyogva Boginak, közben pedig jól láthatóan összekoccantak fogai a hidegre való tekintettel. Bogi erre sem válaszolt, még amolyan, tőle megszokott szűkszavakkal sem. Édának viszont szavak nélkül is csalódnia kellett, ugyanis ahogy Viktor visszaért, az első utasítása az volt, hogy a lányok ugorjanak be a vízbe.

 - Gyerünk lányok! Mire vártok? – intett a kezével Viktor és sürgetően meglendítette nyakában a sípot.

 Éda megköszörülte a torkát és cipőbeolvasztó mosollyal válaszolt.

 - Én nem tudok úszni, és a klóros víz sem a kedvencem.

 - Ez nem kifogás. Azért vagy itt, hogy megtanulj! – felelte a tanár és a szemét végig hordozta a két másik diákján, akik éppen akkor szálltak be a medencébe.

 - Ha nem vagy hajlandó úszni, igazolatlan óraként kell beírnom a mait. – jelentette ki szigorúan a tanár, és bár szemei még mindig vidám csillogtak, Éda érezte, nem lenne jó vele vitatkozni. Ezért hát undorodva bár, de Bogi után, csigalassúsággal ereszkedett be a vízbe. Kellemetlenül hideg víz végig söpört a bőrén, mint egy homok forgatag. Rögtön libabőrös lett, és fogait vacogtatva beállt egy sorba a másik két diák mellé.

 - Rendben. – bólintott elégedetten, és mosolyogva Viktor, majd kezét Az ismeretlen fiú felé nyújtotta. – András, kérlek, próbálj meg átúszni a medence másik széléhez, mellúszásban. Csak ügyesen, ahogy elmagyaráztam.

Így az Andrásnak nevezett fiú, egyedül kezdett el dolgozni. A többiek már felénél jártak a bemelegítő köröknek, és Éda feszengve gondolt arra, milyen lesz, ha Viktor ott hagyja őt egyedül.

 A tanár kitartóan, lelkesedve magyarázta el a két lánynak az úszás elméleti részét. Ebből Éda egy szót nem fogott fel, mert a monológ túlnyomó részében azt találgatta magában, hogy Viktor vajon milyen magas, és meddig dolgozott azokon a hát és farizmokon.

 - Bogi, az alapján, amit most elmondtam, próbálj meg egy kicsit úszni a víz alatt. – mondta lelkesen a férfi, készen arra, hogyha kell, akkor segítséget nyújtson a lány számára.

 Bogi egykedvűen lebukott a víz alá, megpróbált felfeküdni rá, hogy aztán elegánsan elmerüljön akár egy darab fa. Viktor azonnal Bogi elé lépett, és megfogva a lány kezét, hagyta, hogy az a lábtempót gyakorolja. Először mindent egyhelyben csináltak, majd csak később igyekeztek messzebbre jutni. Éda figyelte az osztálytársait, de halvány reményfoszlányát sem látta annak, hogy valaha képes lesz legalább olyan kétségbeesett kalimpálásra, mint Andris.  A tanár akárhányszor igyekezett a fiú fejét a víz alatt tartani, az minduntalan pánikba esve levegő után kapkodott.

 Az osztály maradék úszni tudó része, már régen befejezte a bemelegítő köröket. Viktor nem számított rá, hogy ilyen sok időt fog elvenni az amatőr képzés.

 Éda utolsóként lépkedett a medence széléhez. Arcára kiült az utálat és az undor. Már rég nem volt olyan szimpatikus neki a tanár, mint amikor elsőként sétált be az uszoda ajtaján.

 - Legyünk túl rajta minél hamarabb! – bíztatta a lányt, de ennek ellenére is látszott rajta, hogy az előző két próbálkozó már teljesen kimerítette.

 - Nyisd ki a szemed a víz alatt. Úgy könnyebb tájékozódni. – ezt az egy tanácsot adta Gergő, mert a tanár már kétszer is elmagyarázta a feladatot. Senki sem várt elsőre csodát. Csak egy kicsit zaj, és pocskolástól mentesebb gyakorlást.

 Éda kelletlenül vállig mártózott a vízben és azon gondolkozott, hogy a három ember közül, aki vele együtt a medencében van, vajon hányan mosták meg a lábukat. Nyílván egy sem.

 A lány egy villanásnyi időre látta, ahogy fuldoklik az iskola százhatvan centis medencéjében, de gyorsan elhessegette a rémképet. Valahol Anna biztatóan rámosolygott. Ez elég erőt adott ahhoz, hogy végre lebukjon. Ekkor az osztály nagy része – abba hagyva minden szabadidős tevékenységet – a kismedence köré gyűlt, hogy lássák Éda próbálkozásait, még a kicsengetés előtt. A víz alatt, eközben Éda csak azt érezte, ahogy a víz bársonyos puhasággal öleli körbe a bőrét. Olyan természetes az ő víz alatti léte, mint még soha semmi ezen a világon. Elengedte az orrát, már nem félt attól, hogy bele mehet a víz. Otthonosan mozgott, de még vakon. Felrémlettek benne Gergő szavai, és gondolva egy merészet, kinyitotta a szemeit. Az első, amit megpillantott egy pár láb volt. Aztán még egy. Körös-körül ott toporogtak a diákok. El sem hitte, hogy így körül állták. Forgott egy darabig, majd úgy rugaszkodott el a medence aljától, mint aki rugón állt. Igyekezett erővel csapni a vizet, és arra, amit a tanára mondott, már egyáltalán nem emlékezett. Lábai szorosan egymás mellett, a hullámzást követve szelte a vizet, addig, amíg a medence szemközti falát el nem érte. Mikor odaért, még nem akart felbukni. Kifejezetten jól érezte magát a víz alatt. Tompán hallott a kiáltásokat, melyek aggódva a felszínre hívták. De nem foglalkozott semmivel. A hátára fordult, hogy lássa milyen a víz tükre alulról. Olyan más volt minden odalent. Kifejezetten kényelmes!

 Újból elrugaszkodott, bár nem érezte a mozgást, amit végzett, csak a víz részecskéit, ahogy végig sodródnak a testén. Pillanatok alatt elérte a kiindulási pontot, mintha mindig is tudott volna úszni. Ám meglepetésére, hirtelen két kéz csapódott a vízbe, mint amikor a vasmacskákat dobják be magasról. Megszólalni sem tudott, de már az uszoda csempéjén feküdt, Viktor pedig pofozgatta.

 - Elég! – kiáltotta felháborodva a lány. Szeme még vörös volt a klóros víztől.

 - Jól van? Mi történt? – kérdezgették egymást a diákok, és közben olyan sűrűn állták körbe Édát, hogy a lány elgondolkodott hol volt több levegő. A medencében, vagy mellette?

 - Megkérlek, hogy ne tedd ezt többé! – utasította remegő kezekkel, vizesen a tanár, majd felállt, és körbe nézett a diákjain.  – Az órának vége.

 - De hát micsodát? – Éda úgy érezte nem volt jogos ez a nagy hajcihő, és nem értette, hogy miért kellett ekkora feneket keríteni élete első úszás órájának.

 - Több, mint 6 percig voltál a víz alatt! – hebegte Anna, és a sírás szélén állt. Éda semmit nem fogott fel abból, amit barátnője mondott neki. Gondolkodás nélkül megkérdőjelezte, miért olyan nagy baj ez…