8. fejezet

 Néha képesek vagyunk magunkat hibáztatni olyan helyzetekben, amihez semmi közünk nem volt. Máskor tudjuk, hogy mi magunk követtük el a hibát, de könnyebb a másikat okolni érte. Megint máskor a bűntudat elenyészik és az önző érdekek, veszik át a helyüket, szinte trónolva minden más érzésen, a túlélés érdekében. Boglárka nem gondolta komolyan, hogy azon a délutánon csak és kizárólag az ő hibájából került el Éda a Budapesti kórházba. De nagyon jól tudta, hogy része volt benne. És ez a kis rész, elegendő volt ahhoz, hogy mérhetetlen mennyiségű bűntudatot halmozzon fel, csodálatos módon elnyomva minden önző érdeket.

 Éda mindig is kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy mentőautóban zötykölődve utazni, miközben elsőbbséget élveznek minden más járművel szemben. De szerencsétlenségére – vagy épp szerencséjére – átaludta a kórházba vezető utat. Sőt! Végig álmodta. Olyan volt, mintha ismét egy moziban ülne, és peregne a film a szeme előtt. Ez a mostani álom, kifejezetten szórakoztató volt. A kollégiumban megélt történetek között voltak jók, rosszak egyaránt. Vicces álmok, groteszk álmok, olyanok, melyekre ő soha nem mert volna gondolni, és volt olyan álom is, melynek gazdájára oly jellemző vonások jelentek meg, hogy szinte kikerülhetetlen volt a felismerése. Talán ezért kezdett a lány számára a későbbiekben kényelmetlenné válni. Nem akart róla tudni, hogy miről álmodnak a társai. Arról pedig főképpen nem, hogy mit éreznek. A tavaszi zsongásban, egy téli hó csata közben, esetleg mikor kihívják őket felelni. Éda, sokszor próbált visszaemlékezni arra a bizonyos utolsó napjára a Debreceni iskolában. Arra, amikor Kamarás tanárnő idegesen – az erkölcseivel harcot vívva – kizavarta az órájáról. Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb volt benne, hogy nem érezte azt a haragot. Szabadságra vágyott. Arra, hogy érezze maga körül a tiszta hűvös őszi szelet, amely annyira szúrt, ha letüdőzte. Kamarás tanárnő is csak azt gondolta, hogy nem léteznek olyan diákok, akiknek egyéni életet rendeltek az iskolában. Minden tanuló, csak egy volt a sok közül, akik tömegekbe verődve viselték az osztály neveket. És bár Éda tudta, hogy valamilyen rendszerre minden fiatalnak szüksége van, mégsem nőhetnek úgy akár a gaz a hátsó kertben, képtelen volt másképp elképzelni az oktatást, mint tömérdek hal csapatokba halmozódva a hatalmas óceánon. A korallon túl vár valami, de amíg nem jött el az idejük, nem úszhatnak ki a nyílt vízre. Márpedig Éda iskolaváltási akcióiról az hírlett, hogy szeretett a nyílt víz felé úszni, még ha az tilos is volt.

 A mentőautó szirénája még utoljára felvisított, ahogy beparkolt a kórház hátsó, dupla lengős ajtajánál. Hirtelen kirohant néhány mentős, segítettek becipelni a lányt a hordággyal együtt, de akkor Éda már éledezett. Szemeit lassan, lustán törölgette, hátha könnyebb lesz utána látni a világot. Megpróbált felülni, mikor érezte, hogy egy erős kéz visszakényszeríti a párnára. Ez kifejezetten nem tetszett neki.

 - Már telefonált valaki? – szólalt meg egy éles hang.

 - Egy fiatal fiú… de állítólag nincs családtag – válaszolt egy mélyebb, de hasonlóan feszült hang.

 - Mi az, hogy nincs családtag? – kérdezett vissza a másik, de válasz most nem érkezett. Éda összeszorította a szemét, és várt. Próbált visszaemlékezni arra, hogy mi történhetett. Boglárkát tanította… Szerettek volna kipróbálni valami újat… Igen! Ez lehetett a baj! Gergő bizonyára erre is tudta volna a választ. Legközelebb óvatosabban kell bánniuk az újdonságokkal.

 Órákkal később, a lány még mindig egy kórházi ágyon feküdt, infúzióval. Szerette volna tudni, hogy ezt a rengeteg vizsgálatot miért kellett rajta elvégezni, de egyelőre válaszokkal senki nem szolgált. Egyedül a kérdések szaporodtak meg annyira, hogy szinte bántó volt a mennyiség. Éda úgy gondolta elég komolyra fordult a helyzet ahhoz, hogy elmondja egy szakembernek a problémáját. Viszont amikor szóba jött az Empata kifejezés, csak nevettek.

 - Ez egy legenda… nem igazi betegség! Sőt! Hogy úgy mondjam, inkább képesség – hangzott fel az egyik gúnyos felelet, mely vérig sértette a lányt. Hiszen ő tudja! Hónapok óta tudja! És az Érzelmek Naplójában is minden pontról pontra le van jegyezve. Egy felmenője, aki képes volt átérezni az emberek érzéseit, meglátni az álmaikat, és… és talán az emlékeiket is. Minden elmagyarázott élmény mögött tapasztalatok voltak, és egyre jobban erősödött benne a tudat, hogy csak tudnia kellene használni ezt a képességet. De ha, nincs aki, megtanítsa…

 Azon a napon, amikor a látogatási időnek már majdnem teljesen vége volt, Édához jött még egy ember, akinek a világon akkor a legjobban tudott örülni.

 Balázs hihetetlenül ideges volt, és rögtön neki fogott egy levélnek, amit a kollégium igazgatójának címzett, tekintve, hogy ő maradt Éda egyetlen gyámja.

 - Nem kellett volna hagynom, hogy ott maradj! A leveleidből azonnal tudtam, hogy kihez kell fordulnunk.

 - Miről beszélsz? – kérdezte a lány, kíváncsian pislogva a következő köteg papírra, amit a fiú előbányászott a komódból.

  - Ha jobban leszel, és egész biztos, hogy haza engednek, akkor elmegyünk édesanyád temetésére… - egy éles pillantással jelezte, hogy nem kíván veszekedést szítani. – Emlékszel még Radovicsra?

 - A férfi, aki Budapestre hozott – bólintott a lány.

 - El sem hinnéd, hogy milyen okos! Kicsit zakkant, de tudja, mit csinál, és a környezetünkben, ő az egyetlen, aki elhiszi neked, hogy Empata vagy.

 - Az egyetlen?! – hüledezett a lány. – Ugye te hiszel nekem? – kérdezte kissé meginogva eddigi biztos hitében.

 - Nem mondom, hogy nem tartom őrültségnek ezt az egészet… - válaszolta vállvonogatva Balázs. – De tény, hogy egybevágnak a történtek, és ha más lehetőség nincs, elmegyünk Radovicshoz, és az ő tudásával kihúzunk ebből a ganéból.

 Éda bólintott, és megvizsgálta a gyógyszer folyadékcseppeket a mellette lógó átlátszó zacskóban.

 - Van egy olyan érzésem, hogy nem ilyesmivel gyógyít ez a Radovics…

*

 Tekintettel arra, hogy semmilyen komoly problémát nem találtak, a vizsgálatok után – vonakodva bár, de – elengedték Édát. A lány váltig állította, hogy nincs semmi baja. Amíg a kórházi ágyban feküdt nem is érzett semmit. Viszont amikor Balázs felsegítette rá a köpenyét, szem elé került egy álló tükör, és Éda képtelen volt elhinni, hogy magát látja. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, arca beesett volt és beteges. Az ujjai pedig egyfolytában remegtek, pedig igazából nem érezte a rosszul létet. Lassan, nehézkesen a tükörhöz támolygott, hogy megtapogassa járomcsontját, mely már azelőtt is előnytelenül előreállt.

 - Mi történt velem? – nyöszörögte. Balázs lehajtotta fejét és nem válaszolt. Egyszerre világossá vált, hogy miért nem akarták haza engedni.

 A férfi, aki Édát szállította, és aki az év elején még olyan kedvesen felajánlotta a segítségét, szemlátomást szintén más időket élt át. Budapest egyik eldugott utcájában élt, egyszerű panel falak közzé szorítva. Elég magasan. Mikor Balázs megmutatta a lánynak az ablakot, melyről be lehetett azonosítani a férfi lakhelyét. Elborzadva konstatálta, hogy rácsok fedik a nyílászárókat.

 Édának soha nem esett nehezére a lépcsőzés. Most mégis úgy érezte egy pillanatra magát, mint aki a Tátrának vágott neki. Nem volt szüksége napokra ahhoz, hogy az érzései mind eggyé váljanak a fizikai fájdalmaival. Nem tudta, és nem is akarta tudni, hogy mi történik vele. A Boglárkával eltöltött napok, a Gergővel vagy Annával elfogyasztott vacsorák, mind annyira messzinek tűntek, amikor szinte csigalassúsággal emelte be a lábait Radovics dohszagú takarói alá. Egyetlen egy pici szoba állt a rendelkezésére, egy hasonló pici fürdőszobával. Egy pillanat alatt elöntötte a fáradság, így akarta vagy sem, elnyomta a buzgóság. Egy jó ideje már nem tapasztalt hasonlót, de amikor felébredt, és szokás szerint próbált visszaemlékezni, rájött, hogy semmit sem álmodott…

 Az emberek sosem gondolkodnak életük értékes részein, mialatt a mindennapok forgatagába vetik magukat. Elég egy apró idegen tüsszentése, ami magában hordozza a baktériumokat. Ágynak dőlünk és látjuk, mennyit jelent az egészség. Éda, nem tudta eldönteni mi volt a jobb: Amikor álmodott, vagy amikor nem. Egészen furcsa mód, érzések sem támadták. Szinte örömét lelte abban, hogy Radovicsnál lehetett. Az egyetlen bökkenő a dologban, Éda érkezését követő néhány éjszaka jelentkeztek. Ugyanis újdonsült orvosa, szigorú szabályokkal vértezte fel az apró helyiséget. Balázs látogathatta őt, de nem mindig mehetett be. Naponta negyed óra szellőztetést engedett meg, azt is reggel tájt. Éda nem vihetett be magával semmit. Még a ruháit sem. A naplója pedig kifejezetten tilos volt. És ami a legrosszabb volt: Nem mehetett ki a szobából. Egyszer sem. Így a kezdetben megélt háremi hangulat lankadni kezdett. Szinte úgy érezte kipihente magát. Talán éveket is fiatalodott. A szoba semmit nem tartalmazott, ami csak egy kicsit is emlékeztette volna a kollégiumban, vagy otthon megéltekre. A falak fehérek, csupaszak voltak. Arany díszcsíkkal a tetején. Egy íróasztal (de minek?) pihent az ablak előtt, melyeken a rács immár értelmet nyert. Poros kör alakú barna szőnyeg, foltokkal díszítve, és a régi típusú ágy, ahol Éda az egész napját töltötte.

 A reggeli érkezésekor órákkal hamarabb felpattantak szemhéjai. Várta Radovics megjelenését. És mikor a férfi végre megérkezett, a kelleténél óvatosabban környékezte meg.

 - Jobban vagyok – köszörülte meg a torkát. – Lemennék egy sétára.

 A férfi csak mordult egyet és letette az asztalra szerzeményét.

 - Szirupot a palacsintához? – kérdezte mély hangon.

 - Nem érdekel a szirup… Azt kérdeztem, elmehetnék-e egy rövidke sétára! Csak a Margit-szigetig! – fakadt ki könyörgő hangon a lány.

 Radovics egy percig fakras szemet nézett a lánnyal, majd az ablakhoz sétált, hogy kinyissa. Közben hevesen megrázta a fejét, és elhagyta a szobát.

 - Engedjen ki! – üvöltött utána Éda. – Nem tarthat itt, mint egy foglyot!

Hirtelen indulattól vezérelve fölkapta a palacsintás tányért és a rácsokhoz dobta.

 - Hát Bassza meg akkor! – sikoltotta torkaszakadtából. – Magára töröm azt a kurva ajtót!

 A lakás másik szobájában Radovics némán tűrte a további káromkodásokat és kiabálást. Kinyitotta a másik ablakot is. Csengettek. Nyugodtan sétált el a bejárati ajtóig, ahol Balázs várakozott.

 - Kellemes meglepetés. Fáradjon be – dörmögte a fiúnak, és úgy ahogy volt, nyitva hagyta az ajtót, hogy visszasétáljon a reggelijéhez. Balázs megütközve sétált a férfi után, hogy helyet foglaljon az egyik széken. A vérfagyasztó sikoltások forrása felé pislogott.

 - Normális ez? – kérdezte aggódva.

 - Honnan tudhatnám? A kishölgy bomlott elméjéről nem én tehetek… - Radovics eszelősen felvihogott.

 - Talán, tényleg hagyni kellene neki, hogy sétáljon egy keveset. Egy hete be van zárva – aggodalmaskodott tovább Balázs.

 - Édes fiam – kezdte a férfi, ahogy leült vele szemben, megrázta a kést, amivel a palacsintáját vágta. – Abból a szobából, a kislány még hónapokig nem jöhet ki.

 Balázs rémülten hátrahőkölt.

 - Ezt maga sem mondhatja komolyan! Tegnap már egészen jó színben volt! Azt hittem gyorsan javul.

 - Tény, hogy kipihente magát. De vírus, nem pusztult el! Még lappang – suttogta undorral a hangjában.

 - Attól még… Néha ki mehetne… Csak levegőzni! – győzködte továbbra is.

 - Nincs levegőzés! – Radovics próbálta túl kiabálni Édát. – A szoba falai nem egyszerű téglák… Saját kezűleg béleltem ki! Nem enged se ki, se be érzelmeket – A férfi sokat sejtetően megvillantotta a kését.

 - Oh, értem… - Balázsnak vissza kellett fognia magát, hogy ne nevessen. Abszurd volt ez az egész. – Mikor mehetek be hozzá?

 - Ma semmiképpen sem – válaszolta. – Idővel, fiatalember… Mindent csak idővel lehet megoldani.

*

Éda az ágyán feküdt és a plafont pásztázta. Érezte, ahogy az ajkai összetapadnak. A külső cserepes, száraz bőr pedig súrlódik, ropogva, akár a homok. Ez volt az elmúlt időszakban a szórakozás. Mindent apróságot fölfedezni, ami valaha semmiségnek tűnt. Na meg a barátait, akik ha csak idővel is, de rájöttek, hogy valami nem stimmel. Egy nap, fekete galamb szállt a reggelijébe, nyakában egy tekercs papírral. Az üzenet így szólt:

Na, mi van már?Mikor jössz haza? Anna

Éda gyomra összeszorult a boldogságtól, és a hátuljára írt annyit, amennyi csak fért, majd útjára engedte a madarat. Jobbára így ment a társalgás, lassan, és fölöttébb kényelmetlenül. De a lány ennek is örült. Megtudta, hogy Ámor eltalált mindenkit. Anna és Roland egy véletlen folytán rájöttek, hogy már nem barátok többé. Gergőnek mintha azt rebesgették volna, hogy sikerült Krisztinát meghódítania. Egyedül Boglárkának volt oka búslakodásra, mert a cserediák hazautazott. 

 Éda annyira vágyott haza, és a kelleténél többször jutottak eszébe barátai. Ahogy azon töprenget milyen volt először találkozni Gergővel, a szoba ajtaján valaki lenyomott egy kilincset és halkan besétált. Leült a székbe, és a lány csak akkor tudta meg ki az, mikor nagy sokára rá nézett.

 - Hogy vagy? – érdeklődött Balázs. Szakállat növesztett, haja pedig mintha megnőtt volna. Éda alig ismert rá.

 - Hogy nézek ki? – hangzott a rekedtes kérdés válasz helyett.

 - Jól - hazudta a fiú. Néma csönd állt be, melyen mind a ketten vizslatták egymást. Minden apró változást.

 - Lefogytál – szólalt meg hirtelen a fiú.

 - A te hibád. Hagysz itt megrohadni.

 - Ne mondj ilyet… - kezdte volna Balázs, de Éda a szavába vágott.

 - Mennyi az idő? Hányadika van?

 - Tessék? Azt hiszem… Nem tudom, nincs órám. Vagyis… mostanában…

 - Miért nincs a falon egy óra, Balázs? – kérdezte vészjósló hangon a lány. – Miért nincs egy, nyamvad naptár? – hangja reszelős volt, szemei alatt ismét megjelentek a sötét karikák. – Nem tudod? Majd én megválaszolom. Hogy nem tudjam, mióta vagyok ide bezárva! Azért!

 Éda fölült az ágyon, arcizmai rángatózni kezdtek az idegtől. Balázs csak egy kéznyújtásnyira ült tőle. Lassan előrelendítette a karját, és végig húzta ujjait a fiú szakállán.

 - Levághattad volna… Nyílván nem két nap alatt nőtt meg.

 Balázs torkára fagyott a szó. Percekig képtelen volt megszólalni, bár ez Éda számára éveknek tűnt.

 - Hogy megy a kezelés?

 - Embereket hoz fel… Nevessen! – üvöltötte az utolsó szót akár egy eszelős. Haja kócosan meredt az égnek. – Legyen szomorú, féljen, legyen szerelmes, de aztán utáljon! Mert nekem úgyis, csak egy perc! Egy ideje, elvárja, hogy közvetlen érintés nélkül.

 - Az jó… jól hangzik – bólogatott Balázs, de Éda fájdalmasan felpillantott rá.

 Éda remegő nyomrára szorította a kezét.

 - Ez idegbaj. Bele fogok őrülni. Engedjetek ki… - suttogta, majd száraz ajkaihoz érintette az ujjait. – Kísérletezik velem. Olvasnom kell… olvasnom kell idegenek emlékeiben, és én már nem akarom többé ezt tenni, Balázs. – nyöszörögte. – Vigyél el, kérlek. – lassan ringatni kezdte magát, és a sírás határán állt. – Vigyél már el! – kiáltotta hirtelen, amitől a fiú összerezzent. Sokáig csak Éda pityergését lehetett hallani a szobában. Majd Balázs közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgta: A napokban érted jövök.

 A szék nyikordult az ajtó csapódott, Éda pedig eldőlve ismét álomba merült. Órákkal később éjjel kelt föl. Ezt is csak azért tudta, mert sötét volt. Csak az aranyló díszcsík világított, akár a neon. A galamb teljes erővel az ablaknak csapódott. Igen, erre kelhetett fel. Egy másodperc ereéig kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a madarat. Az állat azonnal a plafon felé vette az irányt, és beleakadt egy régi kovácsoltvas virágtartóba, ami az egyik sarokban volt fölerősítve. Talán az előző lakók hagyták ott, és olyan biztosan volt rögzítve, hogy Radovics képtelen volt eltávolítani.

 - Ó, te szerencsétlen! – suttogta bosszankodva Éda, ahogy fölállt az íróasztalhoz használt székre. Szíve hevesen vert, nehogy Radovics meghallja a hangokat. – Na, gyere! Mindjárt segítünk rajtad…

 Óvatosan a madár sebesült lábát kiemelte a hajlatból, s közben akarva, akaratlanul az aranyló díszre kúszott föl a pillantása, melyet ennyire közelről még soha nem láthatott. A szája elé kapta a kezét meglepetésében, mire a madár elröppent az éjszakába. Talán, elég volt neki ennyi. Éda leesett a székről, ahogy a tengelye körül forgott. Fölkapcsolta a villanyt, hogy mindent jobban lásson. A falakon, körben, nem a díszcsík aranylott, hanem apró betűkkel írt egy soros latin mondatok, melyeket a vakolatba kapartak bele, és utólag festettek ki.

 - Beata morte nihil beatius, Omne principium difficile, Si Vis Pacem, Para Bellum, Pedibus timor adidit alas… - suttogva olvasta fel mindet, de valójában egyet keresett, ami számára lényeges lehetett. Bár sejtetette, hogy az összes többi a sajátjának vértestvére. És még számára is hihetetlen módon, de ott volt. Ott volt az egyik sarokban, megtörve fénylett, szinte a legerősebben. Abi, qui cares sensu, nam iste etiam morte multatur, qui regnum habes!