A Diáksajtó által hirdetett novella pályázatra írt, első helyezettnek ítélt alkotásom.

Szárnyak nélkül repülni csak az angyalok tudnak.

Téma: Figyelem

 Hangos csapódással zárult be mögöttem az ajtó, mert egy ideje már nem volt túl jó állapotban. Olyan érzés volt, mint minden nap, amikor hazaérkeztem az iskolából. Általában elsőnek az előszobai fogast pillantom meg, de akkor a cipőm sokkal jobban érdekelt. A talpa egészen felvált. Várható volt, már nagyon régóta hordtam. Fáradtan levetettem és leraktam az ajtó mögé, egymással szemben, szépen. Kicsit féltem, hogy az Anyu mérges lesz, ha megtudja, hogy tönkretettem a legkedvesebb lábbelim.

 Először csak halkan, aztán hangosabban szólongattam őket. Senki sem felelt. Sem elsőre sem pedig másodjára. Arra gondoltam, hogy az Anyu és az Apu még biztosan dolgoznak, vagy valami nagyon fontos elfoglaltságuk akadt. Biztos voltam abban, hogy estére mind a ketten itthon lesznek. Levettem hát a kabátomat is, és felakasztottam a fogasra. Besétáltam a szobába, és leültem az asztalunkhoz. Szerettem volna befejezni a leckét, mielőtt még az anyuék hazaérkeznek. A matematikával kezdtem, mert az a kedvenc tantárgyam. Szeretem a számokat. Akkor is éppen egyenleteket kellett megoldanom. Szorozni, meg osztani kellett nagyon sokat, de én tényleg hamar készen lettem. Aztán arra gondoltam, milyen jó lenne megnézni egy mesét a tévében, de nekünk sosem volt. Az Anyu szerint nem is baj, hogy nem futotta rá, mert a sok szenny csak elrontana engem. De én nagyon szeretem a mesét, és ő sosem hagyta, hogy átmenjek a szomszédba, csak úgy nézni, mert a szomszédaink nem voltak kedves emberek. Az Apuval kiabáltak, ha a fűtésszámlákat az ő ajtajukra akasztották, és az Apu sosem kiabált vissza. Mert szerintem ő mindig türelmes volt, és sokszor úgy tudott magyarázni, hogy a szomszédok már igazán nem is haragudtak ránk.

 Volt egy könyvem, meg egy babám. Eszti babának hívtam, nagyon szép hosszú szőke haja volt. Olyan sokszor olvastam azt a könyvet, hogy abból a sokszorból Eszti baba legalább százszor hallotta. De ő sosem bánta. Mindig szívesen hallgatta azt a mesét, mert nem tudott róla, hogy milyen sok mese van még a világon.

 Szerintem az igazán jó történetek a felnőttek könyvtárában vannak. Ha lett volna rá elég pénzem, vettem volna magamnak kemény fedeles kártyát, hogy olvashassam a regényeket. De ha lett volna, akkor sem engedett volna be a könyvtáros néni. Akárhányszor sétáltam el arra, mindig összehúzta csúnya, ráncos szemöldökét és füstös leheletével úgy megszidott, hogy sokszor féltem vissza menni. Azt mondogatta, hogy az olyan kislányok, mint én, nem jöhetnek oda be, mert csak telerajzolgatják a könyvek lapjait. Pedig én aztán nem vagyok olyan buta! Nekem is van egy könyvem, és annak minden lapja patyolat tiszta!

 Aznap délután is csak olvasgattam a mesét, de mintha már Eszti baba sem lelkesedett volna érte. Amikor már nagyon unom a hangos olvasást, sokszor kitalálok magamnak történeteket, vagy az ablakból figyelem, hogy mi történik az utcán. Sőt! Néha ezt a kettőt még egyszerre is tudom csinálni! Letettem a könyvem, és felmásztam a párkányra, hogy lássam kivel beszélget a házmester. Az Anyu ilyenkor mindig nagyon haragszik rám, mert szerinte veszélyes ilyen magas házban kiülni az ablakba. Én meg mindig megnyugtatom, hogy „Ne félj, Anyuci, én tudok repülni!”. És én tudok, tényleg! Csak be kell csuknom a szemem. Így!

 Az Anyu sosem akart hinni nekem, még pofont is kaptam, amiért „zöldségeket beszéltem”.

Nehéz hinni az embereknek, én már csak tudom, mert aznap is, a házmester hangosan kiabált a házunk előtt a felettünk lakó Feri bácsinak. A bácsi meg tenyerét a föld felé fordítva, csapkodott, hogy nyugodjon meg a házmester, ki lesz fizetve hó végére az a pénz.

Tényleg nehéz hinni az embereknek, de azért vannak kivételek. Például, amikor a Feri bácsi felesége azt kiabálja, hogy elissza az a semmirekellő az összes pénzüket, akkor én elhiszem azt neki, hogy ez nem így van. Mert a felesége igazán tudhatná, hogy a pénz, lehet papír vagy valami keményebb, még ha beáztatjuk, akkor sem iható.

 Miután a házmester kiordítozta magát, már nézelődni sem volt kedvem. Így is mindent tudtam már a szomszédokról. Szemben lakott egy házaspár. Minden nap, pontban délután ötkor indult el a férfi, és az ember soha nem tudta, hogy mikor jön haza. De még azt sem, hogy hová megy! Egyszer egy egész napra eltűnt, és a felesége addig ki sem dugta az orrát.

Mellettünk meg egy kisfiú lakott, egyszer beszéltem is vele. Az ő anyukája egész nap otthon volt, és főzött! Szenzáció! Amikor ezt elmeséltem az Anyunak, csak leintett, és azt felelte, hogy ezek az anyák megtehetik, hogy otthon dolgozzanak. Akkor el is határoztam, hogyha felnövök, olyan anyuka leszek, mint a Petike mamája. Csak sose kelljen földet művelni! Mert én voltam kint az Anyuval szedni az uborkát, és úgy elfáradtam a végére, hogy az Apunak a hátán kellett hazahoznia.

 Már egészen besötétedett, amikor éhes lettem. Elindultam a konyha felé, hogy megnézzem, van-e valami ennivaló. A polcon találtam húskonzervet, amit a családban az Apu szeretett a legjobban. Meg halkonzerv is volt, na azt senki sem szerette, de olyan olcsón adták a sarki boltban, hogy az Anyu mindig hozott belőle. A konzervek mellett volt még egy kis kenyér, meg lekvár. Nagyon szerettem volna enni a lekvárból, de tudtam, hogy az Anyu a szülinapomra, valami finom tortához vette, így hát ahhoz nem nyúltam hozzá. Pedig milyen jó lett volna!

 Az egyik edénybe belekukkantottam, de csak úgy sikerült, hogy felálltam a hokedlire. Egy kevéske zsírt kikapargattam belőle, és úgy, az ujjammal szétkentem a kenyeremen, amit a spájzból vettem elő. Mikor jóllaktam, gondoltam, hogy megfürdök, nehogy az Anya úgy jöjjön haza, hogy még velem is gondja legyen. Figyeltem rá, hogy nekik is maradjon meleg víz, és nem eresztettem meg sokat. Mikor készen lettem, gyorsan bebújtam az ágyba, és szorítottam a szemem, hogy minél hamarabb elaludjak. Amikor az Apu éjszaka is dolgozik, és csak az Anyu van itthon, én akkor úgy, de úgy félek este, hogy el sem tudok aludni. Most sem az Anyu, sem az Apu nem voltak otthon, és én el sem hittem, hogy a sötét árnyékokból semmilyen szörny nem bújt elő. Felültem, és ránéztem a szüleim üres, megvetett ágyára. Én húztam föl nekik a lepedőt, hogyha este hazajönnek, ezzel se legyen gondjuk.

 Elaludni, soha nem olyan könnyű, ahogy azt a felnőttek gondolják. Nem elég, ha az ember leteszi a fejét egy párnára. Valahogy mindig jobb ugrálni az ágyon, mint aludni rajta. Bár a házban is akad egy-két álomszuszék! A Feri bácsi, na az, nappal is alszik! Van, hogy reggel, amikor iskolába indulok, még mindig ott horkol a nagykapu előtti padon. Az Anyu szerint ez felháborító. Az Apu szerint meg nevetséges. Ilyenkor persze az Apuval értek egyet, mert ha a Feri bácsinak csak a feje van fent a padon, akkor mindenki kineveti, miközben elmegy mellette az utcán. Még néha én is, de csak halkan, mert azt mondták otthon, nem illik más fura szokásain nevetni.

 Csak nagyon későn sikerült elaludnom. Azt hittem, már felkel a nap, mielőtt kialudnám magam. Amikor reggel felkeltem a Nagypapa régi vekkerére, még mindig nem volt otthon senki. Én vagyok az egyik legjobb tanuló az iskolában. Ez járt a fejemben, amikor nyolc óra előtt elindultam az iskolába, az Anyukám bíztató puszija nélkül. Kicsit fájt a szívem, hogy nem jöttek haza, de nem vagyok olyan sírós kislány, mint a Katika néni osztályában tanulók. Ott minden lány sír, ha kap egy fekete pontot! Akkor sírtak volna, amikor a hurkapálcikával hadonásztak!

 Aznap az iskolában, mindenki elmehetett ebédelni, csak én nem. A tanító néni azt mondta, hogy amíg a szüleim nem fizetnek kosztpénzt, addig nekem nem adnak a konyhán se levest, se másodikat. Pedig aznap még a Móni is mondta,- aki a legeslegjobb barátnőm az egész iskolában - hogy többen is hallották, hogy lehet kapunk süteményt a lencsefőzelék mellé. Sütemény, nagyon ritkán van.

Azért az osztályfőnököm adott nekem háromszáz forintot, de csak nekem. Ezért a Móni, meg is haragudott rám, mert szerinte kivételezni nem szép dolog. A tanító néni meg azt mondta, hogy azért kaptam, mert már nagyon régóta szépen tanulok, és hogy vegyek magamnak szendvicset a büfében. De én nem költöttem el a pénzt, mert arra gondoltam, ha az Anyu meg az Apu hazajönnek, biztosan nagyon örülnek majd, hogy nyertem háromszáz forintot. Én még soha nem nyertem semmit!

 Egész hazafelé vezető út alatt arra gondoltam, hogy az Apu majd felnyitja nekem a húskonzervet, és hárman megesszük vacsorára. De amikor délután öt órakor Szabó bácsi, - aki megengedte, hogy tegezzem, de nem tudtam megjegyezni a másik nevét, tetszik tudni, ami a Szabó után van. – na, amikor ő éppen elindult valamerre, még akkor sem volt otthon az Anyukám.

 Késő délután előtt készen lett a házi feladatom. Megint felhúztam a lepedőt, mert reggel eltettem, ne legyen olyan csúnya, ha az Anyu vagy az Apu hazaérkezik.

 Leültem az ablakba, de akkor már sötétedett, és nem láttam mindent jól. A háromszáz forintom az asztalon volt, és már nem is tudom hogyan, de eszembe jutott, hogyha én ilyen sokat tudok a szomszédokról, akkor biztosan ők is mindent tudnak rólunk. Még azt is, hogy az Anyuék nem jöttek haza már tegnap délután óta. Valami elszorította a torkomat, és nem volt jó érzés. De nem féltem egy pillanatig sem, mert tudtam, hogy a házban nem eshet bajom.                               

 Estére annyira éhes lettem, hogy nem bírtam lefeküdni aludni. A régi konzervnyitóval egész este püföltem a húskonzervet, de csak a külseje nyomódott meg. Nagyon vastag volt az a nyitó. Nem akart elférni a kezemben.

 Másnap az iskolában annyira fáradt voltam, hogy elaludtam az órán. Én nem értem az ilyet! Egész este aludtam, mégis egy csöpp erőt sem éreztem magamban. De azért a tanító néni a szidalmak mellett meg is dicsért, mert szépen elkészítettem a házi feladatot. Délután a Móni azt mondta, hogy ő nekem már nem is a barátom. Mikor megkérdeztem, hogy miért, arra nem tudott mit mondani. Igazából a Móni új barátai nem is hagyták, hogy beszéljen, mert lökdösődni kezdtek. Csakhogy én sokkal gyorsabban futok ám, mint a Zoli, meg a Rita, és egykettőre otthon voltam. Nagyon bántott, hogy most már nincs barátom, mert a Móni volt az egyedüli kedves lány, akinek elmondtam a titkaimat.

 Olyan késő délután felé úgy korgott a hasam, hogy a saját hangomat nem hallottam volna tőle, úgyhogy abból a pénzből, amit nyertem, lementem a sarki boltba és vettem tejet meg szalámit. Nem telt volna ki, de a boltban volt egy kedves bácsi, aki ismeri az Anyukámat, és megígérte, hogy felírja, és majd kifizetjük az adósságot.

 Megettem a szalámit egy szelet kenyérrel, ami még megmaradt a héten. Aztán hallgattam, és rájöttem, hogy rettentő csönd van. Üres volt a házunk, és megint csak nagyon rossz érzés volt. Miután megettem a kenyeret, és megittam a tejet, bebújtam a takaró alá, és láttam magam előtt, hogy remeg a kezem. De nem azért, mert fáztam, hanem mert rossz volt, hogy elköltöttem a háromszáz forintot, és még a tejből sem hagytam semmit. Nagyon éhes voltam, de később megbántam, mert ha az Anyu meg az Apu hazajön, biztosan szívesen ittak volna finom tejet. Azon gondolkodtam, hogy mit fognak szólni az Anyuék? Még csak fel sem tudom mutatni a nyereményt. Eszembe jutott még az is, hogy így biztosan nem lesznek rám büszkék. Még egy konzervet sem tudok felnyitni… Akkor este nagyon hideg volt a ház. Én aztán nem vagyok az a fázós fajta, de többször is kirázott a hideg.

 Két nappal később késő reggel dübögött az ajtón a Petike anyukája. Én sosem szerettem Petikét, mert verekedős fiú volt. Mindig meghúzta a lányok haját. És Petike olyan duci fiú volt, hogy amíg felsétált a lakásukhoz, már úgy fújtatott, mint a rinocérosz. Ezt az állatot meg onnan ismerem, hogy egyszer én is voltam osztálykiránduláson, és ellátogattunk egy állatkertbe. Ott mutatta nekem a tanító néni.

 Nagyon siettem, hogy kinyissam az ajtót, de úgy megijedtem Petike anyukájától, hogy majdnem rácsaptam. A kezében egy cetlit tartott, amin minden mondat pirossal volt aláhúzva. A Petike anyukájának legalább olyan piros volt az arca, mint azok a vonalak, és

azonnal kérdezte, hogy hol vannak a szüleim. Sejtettem, hogy el kellene mondanom, már egy ideje nincsenek itthon, de féltem, hogy az Apuék valami olyan dolgot tesznek, amit másnak nem szabad elmondani. Mert néha, az Anyu meg az Apu elmondták nekem, hogy a törvény szent, de az életünk még annál is szentebb. És olyankor mindig nagyon megijedtem, mert az Anyu azt mondta tűzön-vízen is mellettem marad, és megkeresi a pénzt az ennivalóra, nem számít, mit mondanak a törvénykönyvek. Én pedig nem vagyok ám buta gyerek. Az iskolánkban is volt egy fiú, akinek a szülei olyat tettek, amit nem szabad, és mindeni azt mondta, hogy rossz emberek. Nem akartam, hogy a Petike anyukája, aki otthon dolgozik, szétkürtölje a házban, hogy az én szüleim rossz emberek. Úgyhogy azt mondtam neki, hogy még nem tudom mikor jönnek haza. Erre ő megkérdezte, hogy addig egyedül leszek-e. Amikor megmondtam, hogy igen, akkor kicsit csöndesebb lett, és az arca sem volt már olyan piros. Meghívott engem még vacsorára is. Azt mondta, délután hatra menjek át hozzá.

 Nem mertem sokáig időzni náluk, mert az Apu és az Anyu, bármikor hazajöhettek. Amikor átmentem, Petike már az asztalnál ült, és olyan morcos arcot vágott, mint amilyen morcos én vagyok, ha elveszik a könyvem.

 Amikor az anyukája kihozta a paradicsomlevest, én úgy megörültem! Ettünk még utána tört krumplit és rántott húst. Utána még pudingot is hozott nekem. Petike nem kapott, mert szigorú fogyókúrán volt. Amikor mindent megettünk, megköszöntem a vacsorát, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy azóta az Anyuék már otthon is vannak. De Petike anyukája nem engedett még haza. Kérdezgetett tőlem pár dolgot. Például, hogy sokszor vagyok-e egyedül otthon. Én meg mondtam, hogy nem, csak mostanában. Aztán meg azt, hogy nem félek-e egyedül aludni, és azt válaszoltam, hogy egy ideje már nem félek. Erre meg azt kérdezte, hogy mennyi idő az egy ideje. Amikor mondtam, hogy öt vagy hat nap, a szája elé kapta a kezét, és hangosan a konyhába hívta a férjét, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem lehet elhinni, hogy senki sem vette észre. Hiszen ott lakunk a szomszédban. Hát senki sem látta, hogy egyedül vagyok? Ott kellett maradnom, amíg jött egy öreg néni, aki ide is bekísért.

 Petike anyukájára nagyon mérges voltam, mert nem engedett át, hogy összehajtsam és eltegyem a lepedőt. Mire az Anyu és az Apu hazajönnek, lássák, hogy rendet tartottam.

 Miután az öreg néni beszélt a váróban néhány rendőrrel, azt mondták nekem, hogy nem fognak hazajönni a szüleim.

 Tessék nekem elhinni, hogy én tudtam… ,de az Anyu nekem azt mondta, hogy akkor is szeret, ha nincs mellettem. Én pedig megígértem neki, hogy ezért cserébe, mindig jó gyerek leszek.

(Nyilvántartási adatok és akták: Egy kislány vallomása.)

Magyarázat a  címhez:

Köszönet:

Köszönöm Nagy Imréné tanárnőnek, hogy megtanított rá, hogyan alkossak maradandó irodalmi alkotást. Hogy találjak rá a megfelelő szavakra, témára és kivielezésre.

A gimnáziumban elért sikereimet, elsősorban a magyar órákon szerzett tapasztalataim, és tanulmányaim alapján érhettem el.

Zsupos Ágnes Eszter

      2007-05-14