Varázs

A Hold fényesen, pöffeszkedően mosolyog az arcomba.

Imádom nézni őt, ahogy fényével füröszti a tájat.

Megnyugtat, elvarázsol.

Figyelem kúszó indáit a fák sötét levelein, sápadt fénye gyönyörbe festi a világot.

A fák, bokrok és még a fű is élvezkedik hűsítő, sárga fényében.

Ha lehunyom pilláim, érzem kutató játékát. Belém mar, a szívemig hatol, felgyorsítja pulzáló véremet.

Hideg valója szétárad lobogó belsőmben. Felpezsdít, kinyitja szívem apró ajtóit és ki-be oson űrt hagyva maga után.

Kinyitom a szemem és élvezem érzéki játékát a felhők tetején. Befesti átszínezi az éjszakát.

A világ minden tájára követném, hogy sose bújjon el előlem.

Erőt és hatalmat kapok tőle. Vad energiát szór több száz éves bőrömre.

Megdelejez, lenyűgöz. Előcsalja szívem panaszos szavát.

Tudom, hall engem.

Félt és óv, az Ő nekem mi másnak a Nap.

Feltölt, eláraszt és nem ereszt.

Veszett vágy dúl ereimben, mennék, de maradásra bír.

Nézem egész éjszaka, ülök a lombok közt és hallgatom az erdő neszeit.

Mások is élvezik Őt.

Hirtelen harag fog el, miért ad másnak is?

Miért nem lehet csak az enyém?

Leszakítanám az égről, birtokolnám.

Akarom!!!!

Cselekvésre késztet a vágy, hogy elrejtsem az érdemtelenek elől.

Szétárad ereimben a féltékenység okozta vak düh.

Fekete köpenyem az arcomra terítem, így is érzem delejét.

Gyönyöre még jobban feldühít.

Olyan Ő, mint a legcsodálatosabb szerető, kérés nélkül ad.

Ki mondd hozzá annyi imát, mint én?

SENKI.

Üvöltöm felé.

Pereg az idő, oly régóta már, hogy meg sem értheti senki más.

Lassan eltűnik a szemem elől, magával viszi dermedt csodálatomat.

Nézem még, aztán a földre ereszkedem.

Az utamba kerülő állatok megérzik jöttömet és félelem bűzben úszva bujdosnak előlem.

A merészebbekre rávicsorítom valómat.

Már tudom a városba tartok és megbosszulom az ébren lévőkön, hogy ellopják Holdamat.

Vérbe áztatom az értéktelen hajnalt.