HOGYAN
Hogyan mondjam el annak, Aki hiszi még meséket, hogy a világ dacos, haragvó Istenként súlyt le minden álmodozóra, hogy nem mindegy valamiben hinni és valamit elhinni?
Hogyan álljak elé a hírrel, hogy a világ nem az amit Ö annak hisz?
Hogy a rózsaszín álomvilág egyszer véget ér, hogyha felkel az ágyból a talpa hidegre toppan?
Jó lenne elé állni és a fülébe súgni, hogy vigyázzon a mesékkel, mert a lét pengét márt ártatlan lelkébe.
Amikor minden szép és jó, akkor már gyűlnek a fekete felhők, és égtelen vihart zúdítanak hófehér hitébe.
Undor és Ármány itt él köztünk, szövik sikamlós hálóikat, és ha ott áll alattuk könyörtelenül a nyakába zúdítják. Nem tudd elfutni többé!
Hogy mondhatnám el, hogy a pazar rózsabokrok mögött lapul a legdurvább hadsereg, az emberiség zöme?
Hogy bántani fogják, már meg is tették.
És én, akivel megosztja vágyait, akivel szövi az álmokat, ott vagyok a rózsaligeten túl és a Hatalom köpenyébe burkolózva, szomjazom a vérére.
Én, hogyan is mondhatnám el, hogy becsaptam, és a lelkét akarom?
Hogy az én segítségemmel megdönthetetlennek hitt hite, feketére festi körötte a falakat.
Nem nyújthatok, többé kötelet fuldokló vágyainak.
Mert el kell taposnom Őt, hogy én éljek.
Kitől tudja meg, ha nem tőlem, hogy „ember, embernek farkasa”?
Ki fogja elmondani neki, hogy én is becsaptam?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
