Erdei kaland

A kis család csak néhány nyugodt nap reményében érkezett a vidéki házikóban.

A szép tavaszi reggel mindenkit jókedvre derítet, kivéve az apa tinédzser lányát. Az ő bánata a szívét mardosó féltékenység sűrű sötét hálója. Féltette apját a nőtől, akit nemsokára talán feleségül vesz, háttérbe szorítva őt, mint felesleges hordalékot. Nem bízott a nőben így nem is tudta szeretni őt.

A fiatal lány egyetlen társa a schnauzer kutyusa, Mokka volt. A kutya bájos külsejét csak kedvessége és szeretetet múlta felül. A lány határtalan módón ragaszkodott szakálas kedvencéhez. Azon az estén a párocska egy domb tetején üldögélt, csodálták a nap bukását a horizont mögött, a lánya kutyus hátán göndörödő szőrszálakat simogatta.

A fák alatt a homályban feltűnt egy aprócska állat. A kutya felkapta a fejét, majd hatalmas szökkenéssel a rágcsáló nyomába eredt. A kis állat fürgén az erdő mélyére vetett magát, Mokka gondolkodás nélkül utána bujt a bokrok alatt.

 - Te sem leszel jó vadász – kiáltotta utána mosolyogva gazdája.

Az eb beleélve magát a vadászat örömeibe, egyre mélyebbre hatolt az átláthatatlan erdőbe. Fel-fel csaholva űzte a vadat, és boldogan csóválta farkát, miközben az erdő mélyére hatolt.

A nap már rég lemerült átadva helyét a holdnak, és a snaci még mindig nem került elő.

A másnap reggel sem hozott változást, és immár eltelt két nap, majd még több, és Mokkának nyoma sem volt.

A kislány napról-napra egyre jobban aggódott és apja tehetetlenül szemlélte egyetlen gyermeke sorvadását. Nappal együtt járták az erdőt, rekedtre kiabálták magukat, ezekben a napokban volt igazán szükségük egymásra.

Éjszaka a kis ház lakói csendbe hallgatták a lány keserves zokogását, halk nyüszítését a tehetetlen kíntól. Az apát marta a bűntudat, bár ő sosem rajongott Mokkáért, most mégis érezte az űrt lelkében. Mégis az rázta meg a legjobban, amikor lánya magas lázzal küszködve, teljesen kimerülve magához húzta és a fülébe súgta:

 - Hozd vissza nekem, őt akarom, nekem csak ő kell.

Mokka teljesen kimerült, éhségét apró rágcsálókkal csillapította. Tapasztalatlansága hamar felhívta a kisállatok figyelmét jöttére, így csak igen ritkán tudott becserkészni egy-egy figyelmetlenebb példányt.

A vágy tartotta életben; a vágy, hogy ismét gazdája közelében lehessen. Már nem törődött a testébe hatoló fájdalommal, tüskés ágak kapaszkodtak bőrébe, makacsul marasztalták legyengült testét. Csak két dolog dolgozott benne, a határtalan szeretet és a Remény.

És igen, végre ismerős a környék, már lát a dombocskát a bokrok ágai között. Pár lépéssel kint lehet a börtönéből. Az öröm lángoló tűzként szétáradt a testében. Panaszosan felcsaholt.

Lassan vonszolta elkínzott testét.

Az előtte magasló bozótból hangokat hallott, a csapzott kutya megállt és füleit forgatva hallgatózott.

A bokrok közül megtermett, vérszagú farkas lépett elő, fogai csikorogtak. Mokka fejét oldalra fordította és a megadás jeleit produkálta, hátha akkor előnyt nyerhet, és végre biztos helyre szökhet. A farkast ez nem késztette engedékenységre és a pillanat tört része alatt támadott. Mokka erejét duplájára növelte a „haza” közelsége.

Élet-halál harc kezdődött a betolakodó és az erdő hivatalos vadásza között.

Tépték, cibálták egymást. Fogak martak nyakakba és hátakba, mancsok szorították földre az áldozatokat. Mokka a földre került, akárhogy küzdött is, nem nyerhetett.

Ereje fogyott, lihegett és szuszogott. Szerencséjét egy a közelben becsapódó ajtónak köszönhette, a vadász futásnak eredt, tartva a veszélytől.

-         Itt van! Hallom! – súgta a lány és felpattant, feledve, hogy napok óta nem evett és pokrócával az udvarra rohant, mögötte nagyot durranva bevágódott az ajtó.

-         Nem – kiáltott az apja és a lány után sietett így tanúja lehetett a bicegő kutya látványának.

A lány térdre rogyott és a kutya nyakába vetette magát. Mokka boldog sóhajjal hajtotta fejét a lányka keskeny vállára.

Az egymásra találás boldog pillanat volt ez.

Mokka lábai megremegetek és összerogyott, nagy barna szemei a lányra szegezte, és szíve megtelt a felé áradó szeretettel.

A lány szorosan ölelte magához a gyenge testet, majd homlokát a kutya homlokához nyomta, forró könnyei a kutya orrára hullottak.

A kezére folydogáló melegséget először észre sem vette, majd rémülten megszemlélte és agyában világosság gyúlt: vér.

Mokka szemei lecsukódtak és halkan szuszogni kezdett.

-         Szeretlek – súgta fülébe a lány.

Ez volt a legszebb szó, amit azon az éjjelen a kutyus hallhatott. A hangsúly biztosította, hogy immár biztonságban van. Bár gyenge volt és több sebből vérzett, nem volt szomorú. Sőt nagyon boldog volt, annak a karjaiban lehetett a világon a legjobban szeretett.

Az apa pár lépéssel mögöttük állt és maga sem tudta miért de hangtalanul zokogott, fájdalom áradt az éjszakából.

A holdfény két testet világított meg, a lány szorosan ölelte magához a kutyust és lassú ütemben ringatni kezdte. Halkan azt hajtogatta – SZERETLEK – egyre szorosabban ölelte, markolt a kiszolgáltatott élettelen testet.