6. fejezet

A nap aranyló sugarai alig súrolták a horizontot, amikor a kollégiumban - aminek Éda immár fél éve volt az egyik lakója – éles sikoltás hangzott fel. A levegő szinte még ködös volt, párásan, hidegen furakodott előre, egy kisebb szellő, kiválva a nagyobbakból. És az ég felől egyenesen az épület felé tört, ahonnan a sikoltás szakadt föl. Néha meg-megállt egy pillanatra, elmélázva azon, hogy valóban érdemes-e odaröppenni, majd erőt vett magán és a szellő végig simított Éda haján a kollégium egyik emeleti hálószobájában.

 - Mi történt már megint? – trappolt végig a folyosón Kincses Kata, földrajz tanárnő, aki időközben Éda személyi felügyelőjévé vált, ugyanis ő lakott a legközelebb a lányok hálójához.

 - Tanárnő kérem! – szólt halkan Bogi, és a fejére húzta a takarót. – De tényleg… Visszaalszik, csak tíz perc… - bizonygatta félálomban a lány.

 De Kincses tanárnő csak megrázta a fejét, és fáradtan az ágy végébe ült, ahol Éda guggolt.

 - Éda? Megmossuk az arcodat? – kérdezte finoman a nő, a lány vállára téve a kezét. Csak ekkor vette észre, hogy valami nincs rendben. Átható savanyú szag terjengett a szobában, rendkívül orrfacsaró módon, amin még az apró kedves kis szellő sem segített, ami éppen akkor kapta el Éda fürtjeit.

 - Azt hiszem… azt hiszem, hogy bepisiltem álmomban. – nyöszörögte a lány, és el sem akarta hinni, hogy ilyesmi történt vele. Régen még az édes anyja, rendesen megbüntette, ha bevizelt az ágyba. És amióta az eszét tudja, nem is volt ezzel gond. Így hiába is gondolkodott, egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan fordulhatott elő ez az egész.

 - Lehet, hogy nem csak álom volt. – ült föl a száját húzogatva Anna, és az orrára húzta a takarót. – Nem mondod, hogy ez most komoly!? – hitetlenkedett, és kíváncsian az ajtó felé pislogott, vajon hallgatózik-e pár diák, de úgy tűnt, csak a szomszédban lakó tanár hallotta meg a sikoltást, a többiek még mind az igazak álmát aludták.

 - Én tényleg azt hittem, hogy csak egy álom… És amikor fölkeltem, hirtelen… hirtelen csak… - Éda azt sem tudta mit tegyen zavarában. Az egész annyira megalázó volt. Kincses tanárnő arcára is kiült a döbbenet.

 - Hát… - egy pillanatra elakadt minden szava és reflexszerű mozdulatokkal lekapta az ágyneműt. – Hát akkor talán mossuk ki…

 Aznap hajnalban, ahogy Éda kezében egy halom koszos ágyneművel lépkedett tanára mellett, akaratlanul is hagyta, hogy átfusson agyán egy gondolat. Talán a naplónak semmi köze azokhoz a dolgokhoz, amik az utóbbi időben vele történtek. Talán maga a kollégium, ami miatt furán viselkedik. Mi több! Végülis ő nem akart ide jönni! Ez az egész teljesen normális, hiszen ez csak egy tudat alatt történő reakció arra, amitől eddig annyira ódzkodott. De hát, mostanában kezdte megszokni! Lett pár barátja is. Anna lassan teljesen elfelejtette az esetet, ami Boglárkával történt. Leszámítva azt, hogy sokan féltek tőle és elkerülték őt az órákon, vagy a folyosón, Éda egészen jól érezte magát. Gergővel hétvégenként elmentek megnézni egy filmet, vagy fagyizni, esetleg belefért egy Margit-szigeti séta is. Anna pedig megtanította lovagolni, így a kollégium melletti tópartján sokat gyakoroltak. És minél többször találkozott ezekkel, az emberekkel, annál biztosabb lett abban, hogy az empátiája több az átlagos együttérzésnél.

 Mielőtt tovább gondolkodhatott volna ezen, máris megérezte a nap első igazi érzelem hullámát. Óvatosan beleszippantott a levegőbe, mert úgy tűnt, így élesebben érzi az érzést.

 - Szomorúság… - találgatott óvatosan. – Fúúj nem… ez más! Inkább szánalom. Sajnálat. – Éda homlokára rögvest nyitott könyvként íródott az összes gondolata. – Tanárnő, én nem szeretnék anyukámról beszélni. – szólalt meg gyorsan, mikor észrevette, hogy tanára nagy levegőt vesz.

 - Én… honnan tudtad, hogy róla szeretnélek megkérdezni? – döbbenten állt meg a mosókonyha ajtaja előtt, és a kulcsával kezdett el babrálni.

 - Egyszerű megérzés. Most, hogy már nem… szóval elég sokan kíváncsiak rá, hogy mi lesz velem…– sóhajtott a lány, és a szemét forgatta. Gyűlölte az érzést, amiről tudta, hogy ilyen szorosan kötődik hozzá.

 - Akárhogy is… a tantestületnek tudnia kell, ha… ha esetleg a jövő héten elmész a temetésre. – a tanár hangja elcsuklott, és hagyta, hogy Éda előre menjen, miközben kitárta az ajtót.

 - Nem hiszem, hogy le fogok utazni Debrecenbe. – jelentette ki rekedten a lány, és az egyik rozoga mosógépet kiszemelve beletűrte az ágyneműt.

 - Sajnálom, igazán!

 - Micsodát? Hogy nem megyek? – kérdezte a lány.

 - Hogy így kellett elhunynia. – rázta a fejét Kincses tanárnő. Odanyújtotta az öblítőt Édának, és ahogy összeért a kezük, egy pillanatra a lány minden érzést sokkal erősebbnek érzett. Ez fölkeltette az érdeklődését.

 - Hiszen, az ő döntése volt. – mondta a lány, és beleszórt a mosógép tartájába egy kevés mosóport.

 - Szükséged lenne rá. És a döntés, amit a felnőttek hoznak… szóval nem mindig helyes. – mondta Kincses tanárnő, miközben idegesen megnyomta a mosógépen az indító gombot. Szinte áradt belőle Éda édesanyja iránti harag. A lány megrökönyödve állt, és várta, hogy a közöttük pihenő mosógép halkan duruzsolva rázkódni kezdjen.

 - Az édesanyám… igazából nem volt ember. – Éda lassan nekidőlt a mögötte lévő hideg csőnek, és érezte, ahogy libabőrös lesz a karja. Már azt is tudta, hogy nem a hidegtől. Kincses tanárnő szemei megvillantak a sötét nyirkos helyiségben, és mintha valamit mondani is akart volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Így tehát Éda könnyedén folytatta a mondanivalóját.

 - Ismerek néhány olyan embert, akik lélek nélkül lézengenek a világban. Nem gondolva a következményekkel. Talán még ezek a személyek is éreznek néha savként mardosó bűntudatot. Vagy a felelőtlenség sután hömpölygő folyamát, esetleg a vulkánként feltörő elégedetlenséget. Ön ismerte az anyámat, Tanárnő? Az én anyám, soha nem érzett semmit. – tagolta lassan Éda, miközben észre sem vette, hogy hatalmas távolságokat tett meg, és szakított át pattanásig feszült határokat. – Aki pedig képtelen érezni, nem ember… Még csak nem is állat. Nem érdemes az életre! Nincs nevük az ehhez hasonló férgeknek! Pedig ki tudja, hányan vannak még… rajtad kívül…

 - Fogd be a szád! – tört ki hirtelen Kincses Kata, a kollégium egyik legkiválóbb tanára. Most tehetetlenül letaglózva állt, alig pár centiméterre a diákjától és homlokán gyöngyözött a verejték. – Hogy merészeled?

 Egy pillanatra mind a ketten elfelejtették, hogy mi is történt ma hajnalban. Az iskola időközben éledni kezdett és az apró szellő, mintha ide is igyekezett volna befurakodni, hogy magával röpítse azt, amit Éda mondott.

 - Szépen elfeledjük ezt az egészet. Édua, igazán számíthatsz a diszkréciómra, de nem bánnám, ha orvoshoz fordulnál. Ennek a kiváltó oka… csakis pszichés lehet. – a pedagógus sarkon fordult, és megszaporázva a lépteit, elsietett. Éda egyedül állt a mosókonyha egyetlen működő gépe mellett, és káprázni kezdett a szeme. Eszébe sem jutott gondolkodni azon, hogy a tanára a temetésről folyó beszélgetésükre gondolt, vagy arra, ami kiszaladt a száján. Szédült, szinte émelygett. Annyi érzés kavargott benne, mint még soha eddig. Hiába pislogott százat, képtelen volt a villogó fehér fényeket eltüntetni. Ezért hát összeszorította a szemeit, és halkan felsóhajtott. A vér ismét szaporán dübörgött a fülében, és lassan de biztosan megroggyanó térdekkel a földön kötött ki, tenyerével megtámasztva fáradt testét.

 - Mi a fene volt ez? Miért mondtam ezt anyuról?

 Legszívesebben fölképelte volna magát, és könnyei lustán tették meg az utat a helyiség csempéje felé. Csak azért nem tette meg, mert maga sem tudta, mennyire igaz az, amit mondott, és vajon valóban végig az ő édesanyjáról volt szó? Ki tudja már mi itt az igaz, és mi nem. Éda kezdett bele fáradni abba, hogy fogalma sincs róla, mi folyik körülötte. A feje zúgott, akár egy koncerten. Leült a hideg kőre, fölhúzta a térdét, és hirtelen sós ízek kezdtek kavarogni a szájában. Ez már nem csak a könny. Kezét orrához emelte, hogy letöröljön egy kevés vért. Egy pillanatra elfogta az ijedség, a kétségbeesés. Millió kérdés cikázott a fejében, a „miért”-ektől kezdve a „hogyan”-okig.

 A világ néhány másodpercre ismét elsötétült. Éda már nem is érezte, mekkorát koppan a feje a kollégium mosókonyhájának hideg kövén. Már csak azt látta, ahogy a koszos ágynemű előtt áll, és a szemét törölgeti.

 - Én nem akartam apuci! Annyira vigyáztam pedig, hogy időben fölkeljek!

 Egy magas szőke férfi felemelkedett a guggolásból, és magához ölelte Édát.

 - Semmi baj kicsim… Egyszer ki fogod nőni, mint minden nagylány. – nyugtatgatta, és végig simította a haján.

 - Jaj, csak nem megint…? – nyitott be a szobába egy mély barna hajú fiatal nő. – Ó, kicsim, azt hittem, ez már nem fog többé előfordulni.

 - Sajnálom Mama… - Éda érezte ahogy arcán újabb könnyek patakzanak le.

 - Ugyan… Hidd el, minden rendbe jön. Majd segítünk ezen is. – suttogta fáradhatatlanul az asszony, és kézen fogva elkísérte Édát a mosdóba.

A mosókonyha ajtaja ismét feltárult, és két fiatal sietett be rajta.

 - …ott van! Én mondtam, hogy ide jöttek le! – suttogta egy nagyon ismerős hang. Bogi volt az.

 - Mit csinál a földön? – kérdezte tőle Gergő, aki pár lépéssel lemaradva követte a lányt.

 - Nyílván alszik. – válaszolta némi szkeptikus hangsúllyal.

 - Uramisten! Véres az orra. Biztos elájult!

 Mielőtt Gergő tovább aggodalmaskodhatott volna, Éda szemeit kinyitotta, és elégedetten könyvelte el, hogy már kicsit sem káprázik.

 - Ez egy… ez egy álom volt igaz? – motyogta maga elé, mintha olyan egyértelmű tényként, figyelmen kívül hagyhatná a barátait.

 - Éda? Ne menj hozzá túl közel Gergő! – figyelmeztette Bogi, aki már egyszer belenyúlt a tűzbe. De Gergő nem foglalkozott vele, csak odament a lányhoz, és segített neki felülni.

 - Mi történt már megint veled, te lány? – aggódva figyelte, ahogy Éda maga elé meredve gondolkodik.

 - Mondd csak Bogi! Gyerekként… úgy értem olyan hat vagy hét évesen, volt még olyan hogy bepisiltél az ágyadba? – tette fel a kicsit talán túl intim kérdést Éda.

 - Nem… Tulajdonképpen én sohasem pisiltem be… - rázta meg a fejét a lány. Némi képen zavarta is a puszta feltételezés, miszerint ennyi nem lenne szobatiszta.

 - Na és te? – fordult a fiúhoz.

 - Nem rémlik… - húzta el a száját.

 - Igaz is! Egy lány volt… - Éda egy lendülettel felugrott és az ajtó felé sétált, még egy kicsit ingatagon.

 - Miről beszélsz? – emelte föl a tenyerét Bogi, jelezve, hogy fogalma sincs mi folyik itt.

 - Az álmomban! Nem én vagyok! Csak meg történik velem is… Az egyik lány a környékünkről, folyamatosan bevizel álmában… Vagy csak történtek vele ezek a dolgok, de kikészülök… - a nagy gondolkodás közepette a helyiség egyik végéből a másikba trappolt, és kezét karba téve koncentrált. – Talán Anna…

 - Ha az ember elalszik, akkor álmodni szokott. Nem feltétlenül te vagy a főszereplő… - sziszegi kicsit ingerülten Bogi, mert az újabb gyanúsított, bizonyára nem fogja értékelni az ötletet. – Ne próbáld másra kenni a saját sarad!

 - Nem lehet, hogy ez is benne van a képességben? – sietett oda hirtelen Gergőhöz, aki eddig a legtájékozottabbnak tűnt.

 - Fogalmam sincs. Erről még sosem hallottam. Talán… vegyes képességed van, vagy mit tudom én… Biztos vagy benne, hogy mást láttál?

 - Most már egészen biztos. – bólint a lány. – Amióta itt vagyok, fura álmaim vannak. Ok nélkül. Olyan dolgokat látok, amelyek soha nem történtek meg velem! És csak az álmaimban, ha mások is ott vannak.

 - Most is álmodtál? – kérdezte Gergő tudálékosan, feltérképezve a helyzetet.

 - Igen… Továbbálmodtam, amit odafönn. – Éda ismét csak bólintott. Szíve hevesen vert az izgalomtól, hogy ebből talán most lesz valami.

 - Pedig itt hulla egyedül voltál… - vágott közbe Bogi, akinek kezdett rosszul esni, hogy így figyelmen kívül hagyják a társalgásban. És akarattal, vagy a nélkül, de sikerült Édában egy újabb emléket felszakítani, amit pár perccel ez előtt élt át.

  - Talán… ideje felmennünk a szobánkba. – suttogta, és tenyerével megtapogatta a homlokát. Fejében fölvillantak a kegyetlen szavak, amiket Kincses tanárnőnek mondott, és kezdte úgy érezni, hogy valóban orvosra van szüksége. Egy cérna vékony hang azt üvöltötte a mellkasában, hogy Segítség! Segítsen rajtam valaki! De mintha a kutya sem gondolta volna komolyan a történteket. És a probléma ott kezdődött, hogy Éda sem hitt magának. Igazából minden gondolatmenet végén ott kötött ki, hogy mindezt csak ő beszéli be magának.

 Az álmokkal viszont újabb lépéseket tett meg az igazság keresése felé. Ugyanis kiderült, nem is tévedett olyan nagyot, amikor feltételezte, hogy egy másik lánnyal történtek meg a kényelmetlen esetek. Anna, még aznap délután kereste meg, valahol a földszinti lányvécék környékén csapott le rá, amikor Éda egyedül volt.

 - Éda! Várj! Beszélni szeretnék veled… - kiáltott utána.

 - Persze, csak egy pillanat. – intette le Annát, és igyekezett tovább úti-célja felé.

 - Nem. Figyelj, ez nem várhat. – szólt élesen.

 - Hát… akkor mondd gyorsan. – vágta rá Éda, és megpördült a tengelye körül.

 - Tudod, elég fura lehet, de a kishúgom… vagyis amikor én még annyi idős voltam, mint most ő… és én, tudom, hogy ez hülyeség, de pont erről álmodtam ma hajnalban...

 - Emlék volt? – kérdezte döbbenten Éda. – Te egy emlékről álmodtál? Úristen… - a lány a fal mellé fordult és óvatosan bele ütötte a fejét.

 - Azt hiszem igen… Elég gyakran… de honnan…? – kezdte volna Anna, de Éda már az arca előtt termett, és csillogó szemekkel a szavába vágott.

 - Tudod te, hogy százötven lány közül, akik mind ebbe az iskolába járnak… Te vagy az egyetlen, aki képes ilyen tisztán újra álmodni az emlékeit?

 Anna szája megremegett. A félelem, és a döbbenet fagyos jégcsapként szúrta át Éda mellkasát.

 - Honnan veszed mindezt? – kérdezte idegesen a lány.

 - Azt hiszem, el kell neked mondanom valamit… De ígérd meg, hogy nem fogsz hülyének nézni…