2. fejezet

 - Nos, ez teljességgel lehetetlen. – Hermione minden arcizmát megfeszítette, és újra a könyvbe temetkezett.

 - Segítened kell! – nyúzta tovább Márti. – Itt most életekről van szó! – Hermione szeme hirtelen megállt az egyik szón, és elgondolkodott. Ez igenis komolynak hangzott. Majd hosszas gondolkozás után újból letette a könyvet.

 - Ha valaki meghal majd a jövőben, akkor biztosan oka lesz annak, amiért így történik.

 - És ha egy barátodról van szó? – Márti, ahogy kimondta, már bánta is.

 Semmi konkrétumot nem mondott el, mégis talán utalás lehetett ez a lány számára. Mindenesetre a hatást elérte. Hermione előhúzta a láncra felfűzött időnyerőt, és kétségbe esett arccal nyújtotta Márta felé.

 - Te jó ég, Márti! Ugye nem a fiúk?

 Rezzenéstelen arccal vette át a homokórát. Mintha nem is hallotta volna, amit a lány mondott. Szemét végig futatta minden egyes kis arany homokszemen. Nem volt kiforrott terve, de azt tudta, hogy rengeteg szenvedéstől menthetné meg a varázslók társadalmát, ha megakadályozná Denem megszületését. Esetleg az apjáét. A lehetőségek tárháza előtte állt, és innen a kényelmes, meleg könyvtári, támlás székből minden megvalósíthatónak tűnt. Gondolkodás nélkül belerángatta volna Hermionét is minden őrült ötletébe. Percekig merengett azon, hogy ha nem sikerül az egyik ötlete, mi lenne a következő.

 - Menjünk már most? – kérdezett újból Hermione. Hamarabb beadta a derekát, mint ahogy azt Márta gondolni merte volna.

 - Naná! – lenyelt egy izgatott mosolyt és bebújt a lánc alá. És mielőtt még barátnője körbekémlelhetett volna, hogy látja-e őket valaki, Márta már erőből megpörgette a homokórát. A két lány ámulva végig nézték, hogyan változik a könyvtár. Vagyis inkább csak Márti, mert Hermione, a lánc fogságában dühöngve igyekezett tudatni a baj okozójával, hogy ezt nem éppen így kellett volna. Mikor végre megálltak körülöttük az emberek, és minden a rendes tempójában haladt, Hermione kirángatta Mártát a könyvtárból és idegesen- artikulálva ráförmedt, miután eltette az időnyerőt.

 - Tulajdonképpen mit képzeltél? Először meg kellett volna néznünk, hogy mennyi időt szeretnénk visszautazni az időben, majd azt, hogy hány pörgetés kell ehhez! McGalagony megbízik bennem, te pedig mindent elrontasz! – dühösen felnyögött és a legközelebbi ablakhoz sétálva, elgondolkozott azon, mi is ilyenkor a helyes teendő.

 - Ne kapd fel a vizet… - kezdte csitítgatni a lányt. – A megérzéseim azt súgják, hogy jó helyen járunk…

 - A megérzéseiddel nem megyünk semmire! – üvöltötte idegesen Hermione. Bár lehet, jobb lett volna, ha mégsem teszi, mert a hangoskodásra, egy szakállas, üveges tekintetű, rettentően vén öregember totyogott ki a könyvtárból, és feldúltan kioktatta a lányokat, hogy ne kiáltozzanak.

 - Mint a könyvtárosnak, jogom van nyugodt helyet teremteni az olvasóimnak! A huligánoknak nincs hely! – jelentette ki határozottan, majd a kétszárnyú fából faragott ajtót izomból becsapta.

 - Kedves fickó! – vidult fel Márta, és a piros, kirívó pulcsijában elindult, hogy körbenézzenek a Griffendél Klubhelyiségében.

 - Hát ez az…egy férfi? Talán Madam Cvi…

 - Gyere máár! – kiáltott utána Márti, így Hermione nem tudta befejezni a gondolatmenetet.

 A délután hátralévő részében, egy olyan diákkal sem találkoztak, akik valaha is a Roxfortba jártak volna, felettük, alattuk, vagy egyszerűen az évfolyamukba. Ez Mártát is mélységesen aggasztotta.

 - Nos! Talán egy kicsit messzire jöttünk… de mással is megesett már, hogy elaludt a vonaton. – mondta vigasztalóan Hermionénak, mikor a lány, kezdett teljesen magába roskadni.

 - A baj csak az, hogy ez nem retúrjegy...

*

 Mind a ketten tudták, már az elején, hogy minden álom, amit az ember eltervez, és épít – akár a jövőt – teljességében soha nem valósulhat meg. Mert amire igazán vágyunk, csak egy akadály. Ami megakadályoz abban, hogy tanulj az élettől valamit. Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz.

 - Ne pánikoljunk! – hadarta Márta és az egyik elhagyatott harmadik emeleti folyosón körbe pillantva egy csapat fiúra lett figyelmes. – Ha elég ügyesek vagyunk, pillanatok alatt rájöhetünk, hogy milyen időszámításban lehetünk.

 - Hát még mindig nem érted?! – sírta Hermione. – Már ez sem segít rajtunk…nem tudunk visszajutni! Ez a hülye időnyerő, nem játék!

 Márta utolsó csepp erejével igyekezett csitítani a lányt, s közben leintette az arra jövő fiúkat.

 - Valami baj van? – kérdezte a világos barna hajú fiú, akinek egy könyv volt a kezében, és a csapat srác között a legaggodalmaskodóbbnak tűnt.

 - Kellene egy pohár víz… - suttogta Márti, és közben végig nézett a fiún. Mintha úthenger ment volna át rajta. – Te jó ég! Jó balhés kölyök lehetsz! – teszi az utalást a fiú karján és arcán lévő hegekre, majd újból Hermione felé fordul.

 A srác hagyta, hogy leperegjen róla a megjegyzés, majd a táskájába nyúlt, hogy egy halk Wasser-t suttogva megtöltsön egy fiolát.

 - Tessék! Idd ezt meg. – motyogta a fiú, és Hermione felé nyújtotta a vizet. A lány hálásan lehúzta azt, hogy enyhítse a gyomor idegét, majd remegő hangon megkérdezte a fiatal fiút.

 - Nem ismerlek valahonnan?

 Közben a csapat többi része már máshol járt, és egy cincogó hang kiáltott feléjük.

 - Gyere már Teréz-anya! Le fogjuk késni a Jóslástant! – a hang forrása a következő sarkon el is tűnt. A megszólított pedig egy kedves mosoly kíséretében követte azt.

 - Indulás! – suttogta Márta barátnőjének és támogatóan segített neki fölkelni. Hermione még mindig borzasztó lelki és fizikai állapotban volt, de megpróbált lépést tartani az ismeretlenekkel.

 Röpke 4 emelet után, jutottak el egy toronyszobába, ahol jelenleg tartott a Jóslástan. Egy kedves arcú, hosszú szakállas, ám fiatalos öregember tartotta az órát. Úgy tűnt, ő nem is igazán ért a Jóslástanhoz, mert minden mondata előtt, bizonytalanul lapozgatott egy könyvben, hogy tudja hol is tart.

 Hermione végig pillantott a Jóslástan terem falain, és megállapította, hogy az igazából semmit sem változott. Mártát legkevésbé sem érdekelték a falak. A néhány fiút kereste a tekintetével, és mikor rájuk akadt diadal ittasan rámosolygott a legfeketébbre.

 - Na figyu! Ha jól osztotta Merlin a lapokat, tuti, hogy megtaláltuk Tom Denemet! – suttogta Hermione fülébe, mire a lány rögvest felsikkantott.

 - Voldemort?! – szemében félelem csillant, és úgy forgolódott, mintha hátulról akarná valaki megátkozni. Márti azonnal lepisszegte a lányt, de senki sem reagált a névre. Egy pillanatig maga is megrökönyödött, hogy Hermione kimondta a nevet. Szinte már nem is emlékezett mit olvasott a könyvekben. Vajon a lány ki merte mondani? Vagy ezt csak Harry tette meg? Erősen elgondolkodott rajta, hogy magával kellene hozni a könyveket. Persze hamar rájött, hogy ez abszolút lehetetlen. Elhozni a könyvet, amiben éppen benne van…

 A mosolygós tanár zavartan kuncogott, hogy bizony az ő óráján rendbontók vannak, majd kezével csapott néhányat a levegőben, hogy legyen csöndben, amíg beszél.

 - Vegyétek elő az ingáitokat és mondjátok nekik hogy: „Mutasd - igen!”.

 Márta feltűnésmentesen elcsórt egy ingát a szomszédos asztaltól és tovább vigyorgott a fekete hajú fiúra.

 - Nézd milyen gonosz a kisugárzása… Mindig is tudtam. – undorodó arckifejezést öltve, húzódott távolabb az asztaltól, hogy halkan motyogott egy „Mutass má’ valamit!” kezdetű mondatot, de az inga nem igazán akart megmozdulni. A fekete fiú kedvesen visszamosolygott és aligha gonoszul, szélesen vigyorogva.

 A lányok melletti asztalnál két fiatalabb hölgyeménynek szinte rekordidő alatt sikerült betanítani az ingáikat arra, hogyan mondják meg az igent és a nemet. A tanár - természetesen magával hurcolva a könyvét - teljesen el volt hűlve. Egy darabig a két fiatal tanulóval foglalkozott, és ezt az időt kihasználva, Márta tovább figyelte a fiú bandát. Megtalálta a sebes arcút, aki erősen koncentrálva szólongatta az ingáját. Az övé kifejezetten gyönyörű, borostyánból volt, látszott rajta, hogy ad az ilyesfajta tudományokra. A mellette ülő, a fekete hajú fiú volt. Lábát elegánsan, de nagyon lazán az egyik apró teafűvel beborított asztalra támasztotta, nem kímélve a bordó, csipkézett terítőt. Két könyökét feltette a szék támlájára, és úgy bámészkodott, néha el-elkapva Márta kíváncsiskodó pillantását. A lányt egy csöppet sem zavarta, ha gyanakodni kezdenek. A cél az volt, hogy kiderítsék milyen helyzetben is vannak, ő pedig majdnem 100%-osan biztos volt abban, hogy az ifjú bizony Voldemort fiatal mása lesz.

 - Meghalunk? – kérdezte az ingájától halkan Hermione, és összehúzott szemöldökkel, orrhegyig csücsörített szájjal, igencsak mókás látványt nyújtva várta a választ. Az inga egy kis habozás után leírt egy szépen ívelt kört, majd kettőt lendült jobbra, balra, majd megint jobbra. Hermione eldobta a követ és keservesen felzokogott.

 - Ez jelentette az igent! Érted?! – kétség kívül Márta tudtára akarta adni, hogy itt egy újabb bizonyíték a megpecsételt sorsukra.

 Márti a másodperc töredéke alatt felhúzta Hermionét a ruhájánál fogva, és kirángatta a teremből.

 - Mi a fene van veled? Legjobb tudomásom szerint is utálod a Jóslástant! Azt gondolod, hogy az egész egy nagy humbug! – miután elengedte a lány, az csak nézett rá, és oldalra billentve a fejét, válaszolt.

 - A jóslástan egy neves tudomány, már ha nem tudnád! És éppen ebben az évben kezdtük el művelni… Egyébként meg már régóta olvasok róla!

 Márta gyomra öklömnyire zsugorodott, és most értette meg igazán, hogy könyvek történéseit megváltoztatni bizony nagy kaland. De megváltoztatni azt, ami A Nagy J. K. Rowling fejéből pattant ki… már kész veszedelem.