Szinte nem is látta, hogy éppen hol tart, dühödten kereste a megoldást, de az kiment a fejéből, hogy ahhoz olvasni is kéne a szöveget.

Zagyva és dühödt gondolatok váltogatták egymást a fejében, a vége mindegyiknek az volt, ki kell innen szabadulnia. Már nagyon de nagyon unta, hogy az apja mindig hagyja, hogy az anyja elnyomja.

Szülei szerint neki soha egyetlen lépést sem lehet tennie kísérő nélkül.

Más kérdés, hogy kísérővel sem mehet semerre.

Olyan mintha mindig is ebben a hatalmas, giccses házban lakott volna.

Míg mások iskolába jártak, neki tanára van, aki házhoz jön.

Bőre pont ezért hófehér, alig éri napfény.

Noha, immár 15 éves, mégis kevés tapasztalattal rendelkezik a világ dolgaiból.

Lassú méregként marja szívét a gyűlölet, miközben reszkető kézzel előhúzza a könyvet.

 - Eben, nyisd ki az ajtót – a szólított összerezzent és becsúsztatta a könyvet az ágy alá, más mozdulatot nem végzett. Esze ágában nem volt ajtót nyitni, nem szerette volna még egy pofonnal gazdagítani a napot.  

- Eben, nyisd ki –csikorogta a férfi dühödten.

A kislány szeretett volna a könyv után mászni, de nem fért be a szűk résen. Reszkető kezekkel várta hogy az apja rárobbantsa az ajtót, ám ehelyett dühödt léptekkel távozott az ajtó elől.

Eben felsóhajtott és előhúzta a könyvet az ágy alól, melynek barna bőrkötéses borítóján egy fenségesen szép Sárkány farkára döntött fejjel, számonkérő szemekkel figyelte a lányt, ezüst foglalatából.

-         Draco Dormiens Nunquam Titillandus – hangosan felolvasta a borítóra varázsolt szöveget, és elhúzta pengevékony, csöppnyi száját – Neked aztán van humorod. Blöá – hányást imitált, majd mutató ujjával mégiscsak megcsiklandozta az alvó sárkányt, melytől a mágikus zár engedett és ismét felcsapta a könyvet.

Kétségbeesetten forgatta a több száz éves oldalakat és még maga sem tudta mit keres. Gyűlölet izzott a szívében. Egyöntetűen utálta az anyját is, aki eltiltotta a mai pikniktől és az apját még jobban, aki erőnek erejével érvényesítette akaratát, mint mindig. Jó kis páros. Az anyja szavakkal őrli fel, az apja tettekkel, vagy éppen mágiával.

Amilyen gyorsan forogtak a gondolatai, annyira lett egyre elszántabb. Fájó, szenvedő kínhalált kívánt a szüleinek, tűz emésztéstől az eleven rothadásig.

Alapjáraton nem volt gonosz, csak kicsit sötét lelkű. Ezt az apjától örökölhette, aki élete során igyekezett a fekete mágiát uralma alá hajtani.

Eben lázasan lapozgatta az elcsórt varázskönyvet és pálcájával rá rá-bökött egy-egy oldalra.

-         Megvagy -  felsikoltott amikor megtalálta a megfelelő bűbájt.

Teketória nélkül megvalósításhoz látott. Kaján öröm járta át.

15 évesen sokat tudott a mágiáról, főleg a feketéről, évről évre lopta apja könyveit, melyet valószínűleg a mágus tudott is, csak hagyta lányát „fejlődni”.

Elolvasta a listát és meg könnyebbülten tapasztalta, hogy talán mindent össze tud szedni. Csak gyertyák kellenek, egy amulett, vér és akarat. Abban pedig Eben nem szenvedett hiányt.

Hóna alá szorítva a könyvet kiosont a szobából és hallgatózott. Mivel jelenleg nyugodd volt a ház csak a konyhából szűrődtek ki hangfoszlányok, a kislány hangtalan léptekkel az apja szobájába sietett.  Úgy sejtette, az öreg azt hiszi, most órákig a szobájában kuksol, így az ajtót nyitva találhatja.

Lenyomta a kilincset és majdnem felsikoltott, amikor az valóban kinyílt. Zakatoló szívvel belépett és bezárta maga mögött az ajtót

Elemelte a bura alatt tartott, családi címer vésetű ősrégi nyakláncot és a nyakába akasztotta. Sarkon fordult és az apja íróasztalához lépett. Önelégült mosollyal a karosszékbe ült és kezeit a karfára csúsztatta.

Érintése alatt életre keltek a karfa végét mintázó oroszlánfejek, sötét szeműkkel pásztázták a szobát, hangtalanul tátották sötét szájukat, és sörényük lángolni látszott.

Eben előredőlt, szőke fürtjei az asztalra simultak és a nyakába akasztott lánc az asztallaphoz koccant. Ettől az asztal mintájául szolgáló varázsjelek felizzottak és táncolni kezdtek. A kislány mindig is tudta, hogy ez egy mágikus hely, azért is tűnik el, amikor valaki a házba érkezett.

Kutatni kezdett a fiókokban és kiemelte a benne talált gyertyákat, majd előhúzta a papírhallom alatt rejtegetett tört.

Mindent az asztalra tett és immár tudatosan kinyitotta könyvet. Pálcájával meggyújtotta a gyertyákat és hozzá fogott, hogy a meglehetősen magas mágikus támogatásnak köszönhetően elvégezze bűbájt. A tőrrel hosszú, erősen vérző sebet ejtette a tenyerén és a lap kijelölt részére csorgatta.

Hangosan olvasta a szöveget, melyet talán kissé sem értett, de ez nem számított, csak hogy szüleit rágja az enyészet.

Percek, vagy talán órák teltek el nem tudta és úgy érezte semmi sem történt. Amikor már nem volt ereje figyelni csalódottan feladta, becsapta a könyvet, sötétlő örvényt keltve a szellemvilág meghívott képviselői körül.

Elfújta a gyertyákat, és vérző tenyérrel visszapakolt a fiókba, majd nesztelenül, de sokkal dühösebben, mint amikor érkezett, elhagyta az átkozott szobát.

Visszatért hálójába a könyvet a földre hajította, majd az ágy alá rúgta, felkapta a fotelből selyem sálját és nem törődve hosszú ruhája, kényes színével kimászott az ablakon.

Nem hallhatta szülei sikolyait, ahogy a hús elég a bőrük alatt és leírhatatlan fájdalommal lépnek a hálál birodalmába.

A lelkekre éhes Hádész örömteli mosollyal dörzsölte tenyerét.

Eben futott, ahogy a lába bírta, hogy apja ne érhesse utol és még két játszótárást is a tisztáson találja. Talán még a piknikről sem késett le nagyon.

Pár lépés után megállt és az egyik bokorba hányt. Ráfogta a sietségre, majd nagyokat nyelve tovább rohant.

Áttrappolt a hídon és elégedetten elmosolyodott, amikor a két fiút még ott találta.

-         Megjöttem – lihegte és cipőit messzire rúgva meggörnyedve lihegett.

-         Jah, de mi meg megyünk – vettette oda köszönés helyet a kisebbik fiú két nyelés közepette. – Kaját úgysem hagytunk.

-         Nem is kell – felelte Eben, és ha akar, sem tudott volna enni, görcsösen fájt a gyomra. Lehuppant és teát varázsolt magának, noha jól tudta ezt nem lenne szabad. De ha már belekezdett, gyűrűjére koppintva alkotott egy léggömböt, hogy szórakoztassa magát.

Hanyatt feküdt és bámulta a lufit, belei csavarogtak, tekeregtek. Gondolatban az anyját hívta. Kín marcangolta belülről. Sikoltozni, vonaglani, vergődni kezdett a földön.

A két fiú ledöbbenve állt és meg sem bírtak mozdulni. Eszükben sem jutott, hogy segítségért fussanak.

A kis híd lábánál felsejlett Hádész önelégülten mosolyogva szemlélte a változást.

A kislány kitátott a száját és haláltusát vívott a gyomrából előtekergő kígyókkal.

Feltérdelt és kihányta a teremtményeket, melyek többen voltak, mint azt el tudta volna viselni.

A nagyobbik fiú leguggolt és hitetlenkedő fejtartással bámulta az eseményeket.

Eben gyomrából előmászó kígyók sziszegve a testén csúsztak, majd a feje felé vették az irányt. Eddigre Eben szíve már nem dobogott, ereiben nem lüktetett vér. Szelleme megrekedt halott testében.

A kislány pillanatok alatt, egy elrontott varázslattal adományozta örök létét az alvilág urának.

Mire kiegyenesedett, már nem volt ember. Csak egy lény volt az alvilág urának szolgálatában, kinek látványától bármely eleven élet lüktető küszöborrá lényegült.

Mozdulatlan tehetetlen lénnyé, élve rothadva, saját börtönében fogva ejtve a lelket, amikor a testet legyűrte a kín és elhalt a lélek Hádész rabszolgája lett.

Eben erről már semmit sem tudott, mint ahogy azt sem, hogy örök léte arról fog szólni, miként hajtson száz és ezer lelket a kínok útjára.

Körbe nézett a tisztáson, lelke maradéka utolsó segély kiáltást hallatott agya haldokló tudatába, Eben pedig halálosztó sétára indul a városban.