9. fejezet

 Megbabonázva figyelte az ismerős mondatot. Kereste minden szavában az értelmet, és mint oly sok nappal ezelőtt, most sem lelt rá a megoldásra. Percekig képtelen volt levenni a tekintetét arról a sarokról, majd háttal nekidőlt, hogy lecsússzon. Választ akart. Ha csak erre az egy rejtélyre, de most azonnal akarta a választ. Nagy levegőt vett és torka szakadtából sikítani kezdett, ahogy azt már régen nem tette. Az ajtó kirobbant, a sikítás, pedig megszakadt. Abban a pillanatban az ajtó kicsapódásával együtt, valami, legbelül kettétört. Éda megremegett, karja libabőrös lett.

 - Mi a francot sikítasz? – dörgölte a szemét Radovics, és sárga fogit haragosan megvillantotta.

 Éda a feje fölött lévő feliratra mutatott. Mit sem törődve azzal, hogy rosszul érzi magát.

 - Mit jelent? – suttogta rekedt hangon. – Azt akarom, hogy fordítsa le… ezt az egyet.

 Radovics szája mosolyra húzódott. Bezárta maga mögött az ajtót, és leült az ágyra. Éda a szemben lévő sarokból el sem mozdult.

 - Értenéd, ha olvasnád. Nem nézni kell, hanem látni.

 - Beszéljen érthetően! – sipította a lány.

 A férfi felsóhajtott és megdörzsölte a szemét.

 - Az írások a falon… mind téged védtek, ez idő alatt. Olyan Empáták alkották a védőírásokat, mint amilyen te vagy.

 - Mit-jelent? – kérdezte újból, fagyosan.

 - Távozz! Ki érzéketlen ember, hisz halálra ítélt ő is, kinek kezében a hatalom.

 A lány pár percig némán földolgozta a hallottakat. – Meghalok?

 - Nem – vágta rá Radovics. – Attól rég messze jársz. Egy Empata maga választja meg az utat, amit a jövőben be kell járnia. De mindenek előtt, úrrá kell lenned az érzéseken, mielőtt azok tanulnának meg uralkodni rajtad.

 Éda bólintott. A lelkében új ismeretlen érzések kavarogtak, melyeket az elmúlt időszakban tapasztalt meg, idegenektől. Több száz évesnek érezte magát.

 - Van egy lány… a kollégiumban. Átirányítottam egy emlékemet, és seb maradt a kezem nyoma után… Idővel ő is képes volt érezni másokat. Nehezebben, halványabban, mint én… Aztán tanítani akartam, de soha nem fejlődött semmit. Miért? – Igyekezett kihasználni a helyzetet, hogy fogva tartója ilyen kegyesen elárulja a számára oly sokat jelentő információkat.

 - Talán, mert nincs meg benne az öröklődött erő. Az emberek próbálnak robotokat készíteni, melyek hozzájuk hasonlóan cselekszik, de ettől még szabad, saját elméje sohasem lesz. A kisbarátnőd is így járhatott. Teljes empatizmust úgy sem tudnál neki adni. Ami pedig van, talán semmire sem elég.

 - Tehát megszabadulhatok tőle?

 - Kétlem. Meg kell tanulnod együtt élni vele – felelte kedvtelenül Radovics és elmerengve a feliratokat nézte.

 - Veszélyben van a barátom? – gondolt vissza Éda a szövegre.

 - Az emberek mind veszélyben vannak. Csak van, aki tudja, mitől kell félnie.

 Újabb fagyos csönd állt be. Radovics törte meg.

 - Ha jól sejtem, a fiatalember holnap elvisz magával.

 Éda bólintott. Nem mert a férfi szemébe nézni. Még mindig a mondat értelmén rágódott. Pedig olyan világos volt. Nem mehet érzéketlen emberek közelébe. De honnan is tudhatná, hogy ki érzéketlen és ki nem? Még soha nem találkozott hasonló emberrel… talán csak az édesanyja.

 - Ha adhatok egy tanácsot. Soha ne felejtsd el, hogy ki vagy, Éda. Ne becsüld alá a legapróbb érzelmet sem, hiszen, ahogy a szöveg is mutatja – mutató ujjával egy rövidke sorra mutatott. - Humanum amare est, azaz emberi dolog a szeretet…

 A lány nem válaszolt. Megvárta, amíg a férfi magától föláll és az ajtó felé veszi az irányt. Csak akkor szólalt meg, mikor Radovics már majdnem elhagyta a szobát.

 - Várjon! Azt még mondja el nekem, hogy hány embernek segített eddig? – A szíve torkában dobogott.

 - Veled együtt… talán három… – felelte sóhajtva a férfi.

 - Az egyik a fia volt igaz? – suttogta, mintha félne kimondani, amire gondol. – A benzinkútnál. Emlékszik? Mikor fölhozott Pestre. Láttam a fiát. A maga fia volt, igaz?

 - Igen. De már évekkel ezelőtt meghalt. Sajnos rajta már nem tudtam úgy segíteni, ahogy rajtad…

 Éda meglepetten a szavába vágott.

 - Nem! Hiszen egy hegyen halt meg… Láttam! Télen…

 - Láttad? – horkantott föl a férfi. – Láttad, mert én úgy akartam, hogy lásd!

 Félelmetes volt a tudat, hogy netán a férfinak nagyobb hatalom van a kezében, mint Édának.

 - Ki volt a második? – hebegte. Gyorsan túl akart esni a beszélgetésen.

 - Az édesanyád – vetette oda Radovics.

 - Az lehetetlen… Ha volt valaki aki érzelem nélküli, akkor az ő!

 - Mégis miből gondolod?

 - A házában nőttem fel! Meghalt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. – kiáltotta a lány.

 - Nem volt rá szükséged. – suttogta komoran a férfi. - Mind a ketten tudjuk, gyűlölted őt! Nem egyszer kívántad a halálát!

 - De nem így! Soha… soha nem komolyan… – sipította könnyezve. – Ez… ez kegyetlen volt tőle! Hogy tehette?

 Radovics undorral végig hordozta tekintetét a falakon.

 - Gyengeség… Ez visz el mindannyiónkat.

Majd a lányra csapta az ajtót, hogy otthagyja sírva, feltépett sebekkel.

*

Az eltelt időhöz képest, nem sokkal érkezett Balázs, hogy magával vigye barátját. Annáéktól levél, az utolsót beleértve nem érkezett többé. Ahogy lassan kiléptek a blokkházak takarásából, Éda íriszeibe belenyilallt a fájdalom az éles fény miatt. Bőre fakó volt, vagy talán inkább sárgás, de arcára kiült a megkönnyebbülés, amikor végre újra a kollégium felé vették az irányt. Nem csak, mert végre szabadon tölthette a napjait. A mindennapokban oly annyira hiányzó tevékenységeket, hanem mert végre úgy tűnt, képes kizárni az idegenek érzelmeit.

 - Biztos vagy benne? – kérdezte a kocsiban Balázs.

 - Csak menj! A szünetben látjuk egymást. – lépett ki az autóból a lány, és kézipoggyászát magához véve elindult, hogy ott folytassa az életét, ahol abba hagyta.

 Balázs kelletlenül elhajtott, lelkében azzal a jól ismert savanykás aggodalommal, amit Éda akár száz méterről képes volt kiszagolni. Sajnálta a fiút, amiért ennyire bizalmatlan. Merev, kimért lépéseket tett a kollégium bejárati kapuja felé. Szemét, most már biztonsági okokból sötét lencsés szemüveg fedte. Kizárva a támadó sugarakat.

 - Az ember, nyílván a hibáiból tanul… - suttogta halkan maga elé, ahogy egyre közelebb és közelebb ért az előcsarnokhoz, a délutáni órákban, enyhe szellőt belélegezve a tüdejébe. Messziről elkapta az iskola felől érkező érzéseket. Ismerős volt.

 - Ideje tehát, hogy rendbe hozzam a dolgokat. – ezekkel a szavakkal érkezett a kollégium társalgójába.

 Teljesen üresnek tűnt. Éda ennek is örült. Lepakolta a táskáját az egyik asztalra, és lassú mozdulatokkal végig húzta az ujját, az egyik porosodó szekrények. Mielőtt bármit mondhatott volna, a háta mögül élesen átlibbent rajta az izgatottság hulláma.

 - Gergő…

 - Éda! El sem hiszem, hogy itt vagy! – a fiú vidáman közeledett felé, de a lány nem engedte, hogy megöleljék. Óvatosan végig mérte barátját.

 - Miért… miért van rajtad szemüveg? – kérdezte zavartan Gergő, az előző testbeszédből ítélve, hogy nincs jó kedvében a lány.

 - Fájt a szemem. – válaszolta tömören.

 - Értem. – Gergő lassan a kanapéhoz sétált és leült rá. – Nem mesélsz?

 - Anna! – csattant fel hirtelen Éda. – Anna hol van?

 - Tudtommal, egy hetet otthon tölt. De miért? Esetleg elmondhatnád, miért nem engedett a leveid közelébe.

 - Nem engedett? – kérdezte meglepetten. – Szerencsére… - pusmogva hagyta el a társalgót, hogy átgondolja mindazt, amit az autóban ülve, a kollégium felé utazva tervezett el. Nem csúszhat be hiba.

 Amíg Éda végtelennek tűnő ötletein törte a fejét, Gergő már tudta, hogy nem kaphatják vissza a régi barátjukat.