2. fejezet.

 Másnap hajnalban Éda úgy kelt föl, hogy a bőröndje üres volt. Nem volt hajlandó egy lépést sem tenni a házból.  Csak feküdt az ágyában, bámulta a plafont. Nagyon fáradtnak érezte magát, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

 Órákkal később rontott be az édesanyja dühösen, feldúltan. Azzal kezdett el fenyegetőzni, hogy a taxiba pizsamában utazik majd a lányt. Édán egyetlen egy pillanatra sem mutatkoztak a hisztéria jelei. Némán tűrte, ahogy anyja saját erejét felhasználva felöltöztette, és minden haszontalan dolgot bedobált a bőröndjébe.

 - Pénz! – üvöltötte már a felforgatott szobában. – Erre van szükséged nem?

 Tamara saját tárcájából egy köteg papírpénzt szórt a földre, majd mikor kitombolta magát, rendre utasította a szobalányt, hogy szedjen össze mindent. Pontban reggel kilenckor a kúria kapujában megállt a taxi, mellyel Éda utazott az iskoláig.

 Anyja még mindig idegesen fújtatva tette az autó nyitott ablakára kezét, hogy még szóljon pár szót.

 - Várom a leveledet, ha megérkeztél. – préselte ki fogai között a szavakat. De mielőtt újabb mondani valója támadhatott volna, a taxi ablaküvege megállíthatatlanul elindult felfelé. A lány, köszönés nélkül távozott.

 Remélte, hogy Debrecenből az út nem tart majd nagyon sokáig. Végig kifejezéstelen arccal ült. Talán csak egyszer remegett meg az ajka, de akkor meg is szólalt.

 - Álljon meg a következő kútnál. – szólt határozottan a sofőrnek, aki csak bólintott.

 Ahogy lefékezett a taxi, Éda hangos ajtócsapódással kiszállt, majd elsietett a benzinkút mögé, és lekuporodott a sarkánál. Felhúzta a lábát, hogy átfonhassa előtte a karjait, majd ringatni kezdte magát, abban reménykedve, hogy ez majd megnyugtatja. De a sírást nem tudta elkerülni. Úgy érezte az lesz a legjobb, ha soha többé nem gondol a rossz dolgokra. Megpróbálta csukva tartani a szemeit, mert egy kicsit megszédült.

 Abban a pillanatban a sötétség helyett egy kisfiút látott maga helyett, aki egy dombra igyekszik feljutni. Tél van. Hideg szél fúj, és havazik. A kisfiún kesztyű van és hatalmas csíkos sapka. Egy szánkót húz maga mögött, látszik, hogy még nagyon ügyetlen. El fog esni. És a domb olyan meredek! Miért nincs vele senki? Miért nem segít neki valaki felhúzni a szánkót?

 A kisfiú megcsúszott és zuhanni kezdett, Éda pedig képtelen volt őt elkapni. Gyorsan kinyitotta a szemét, és holtra vált arccal meredt maga elé.

 - Ideje indulnunk Kisasszony. – suttogta neki a sofőr, aki valószínűleg akkor találhatott rá.

 Éda gyorsan megtörölte könnyes szemét, és igyekezett minél nagyobb levegőt venni.

 - Igen, menjünk. – helyeselt, újból komoly arcot öltve és sofőrjével elindult, hogy folytathassák az utat. Az autóban több szó nem is esett.

 A Szent Wincze Barabás Bentlakásos Gimnázium hatalmas szürke épület rideg kőfalait jelentette. Ablakait, szinte kivétel nélkül fekete, vastag rácsok fedték. Kapuja egyáltalán nem volt nagynak mondható, még annak ellenére sem, hogy kétszárnyú volt. Éda elegáns kalapban, és szoknyában jelent meg, mintha számított volna a ruházata. Hétvégére tekintettel nem volt tanítás, így néhány lézengő tanuló kibámult az ablakok rácsai között, modortalanul megbámulva az új diákot.

 Édát nem fogadta az igazgató, ahogy azt reggel anyja ígérte neki. Tulajdonképpen senki nem is akarta fogadni, mert a személyes okiratain kívül, semmi nem volt a birtokában, ami bizonyította volna, hogy ő immár a gimnázium diákja volna.

 - Értsd meg leányom… Te ide még csak be sem pakolhatsz addig, amíg nem láttam a kérelmet! – magyarázta a portás, miközben furán harapdálta az alsóajkát.

 - Tudja, én lennék a világon a legboldogabb ember, ha nem kellene itt maradnom. De a tegnapi nap alkalmával, maga az igazgató hívatott az iskolába, azzal az ígéretével, hogy a hétvége folyamán a papírokat is elrendezik. – a tőle telhető legnagyobb tisztelettel próbált beszélni, de a sokadik magyarázatra, már homokot csikorgatott a fogai között.

 A portás nagyot sóhajtva kilépett addigi megszokott, kényelmes helyéről, és a szemben lévő hatalmas lépcső felé mutatott.

 - Az első emeleten találod a lányok hálókörleteit. Itt, a bejárati csarnok, fő lépcsőjétől jobbra pedig a diáktársalgót. Most úgy is minden gyerek ott lopja a napot. Úgyhogy keress magadnak egy szobát, és tedd le a bőröndjeidet. Addig nem adhatok kulcsot, amíg nem beszéltem az Igazgató Úrral! – jelentette ki határozottan a nő, és ráncos tenyerét összedörzsölte, csak úgy az unalom elütése képen.

 Éda lemondóan a hatalmas lépcsőfokokra tekintett, majd nekiiramodott, mintha csak a Tátrát készülne megmászni.

 - Radovics Péter. – mutatkozott be a sofőr, aki időközben úgy döntött, segítségére lesz Édának a cipekedésben.

 - Üdv. – morogta a lány, abban a hitben, hogy a férfi ismeri az ő nevét. Az első emelet olyan hideg volt, akár a bejárati csarnok. Mindenhol szürkésfekete csempével volt fedve a padló. A falon pedig különböző tudósok, kémikusok, fizikusok és matematikusok képei lógtak. Sehol egy nyugtató természeti táj, vagy csendélet.

 - Ez talán jó is lesz. – suttogta maga elé Éda, mikor meglátott egy résnyire nyitott ajtót.  A sofőr tudatta a lánnyal, hogy bármikor szüksége van rá, ő kéznél lesz, majd távozni készült. Éda elbúcsúzott tőle, és szabad kezével koppintott a fa ajtóra kettőt, mire az rögvest kitárult. Nagy meglepetésére egy sötét hajú lány ült, az ajtónak háttal, és egy könyvet szorongatott a kezében. Mit sem törődve az idegennel, utolsó erejét is felhasználva becipelte a bőröndjeit a szobába és egy ágyra pakolt mindent, ami kézi táskaként szolgált. A hangokra persze rögtön felfigyelt az ismeretlen és kíváncsi, mogyoróbarna szemeit Édára szegezte.

 - Segíthetek? – kérdezte felháborodva, miközben az előtte lévő asztalra helyezte a már feleslegessé vált könyvet.

 - Csak akkor, ha ez itt a te szobád. – lassan körbehordozta tekintetét az üres, fehér falakon. Olyan érzése támadt, mintha egy kolostorban lenne.

 - Osztozom. – mutatott a lány egy harmadik ágyra, melyről rögtön lerítt, hogy valaki már belakta.

 - Szűcs Éda vagyok. – mutatkozott be végül, és leült arra az ágyra, amelyikre pár holmit már lepakolt.  – Szörnyen piszkos egy hely. – újra mintha csak magának beszélt volna.

 - Anna.  Kalmár Anna. A szobatársam pedig Bogi. – jól láthatóan elhúzta a száját, mert csöppet sem tetszett neki, az új lány véleménye. – Csak hogy tudd, a mi szobánk az egyik legrendesebb az iskolában.

 Persze Éda már méterekről kiszúrta a legapróbb porszemeket, vagy ha légypiszok éktelenkedett az ablak üvegén.

 - Ez a legtisztább?! – kérdezte megrökönyödve. – Akkor jobb, ha a többit meg sem nézem.

 Egy darabig ültek egymással szemben, Anna az asztal előtti széken, Éda pedig az ágyon.

 - Sosem hallottam még ilyen nevet. – jegyezte meg Anna, csak azért, hogy ne kelljen némán bámulni egymást. – Tudod, hogy mit jelent?

 - Igen tudom. Édua azt jelenti… - hirtelen szinte kézzel foghatónak érezte az ürességet, amely a fejében támadt. Tudta, hogy valamikor, olvasott erről. Jól tudta mit jelent a neve. De abban a pillanatban, hogy rákérdeztek, képtelen volt felidézni. – Elfelejtettem! – zavarában elnevette magát, és az egyik táskájával kezdett babrálni.

 - Nem mintha olyan fontos lenne. – legyintett Anna, és az ő fejében már a következő kérdések sorakoztak. – Hogyan kerültél ide? Az év közepén nem túl szerencsés sulit váltani.

 - Meg volt rá az okom. – Azzal felállt, hogy kipakoljon pár dolgot a bőröndjéből. – Valószínűleg itt fogok lakni, úgyhogy ha nem bánod, máris berendezkednék.

 Mivel Éda nehezen tudott megmaradni egyhelyben azonnal elővette a törlőkendőit, a fertőtlenítő szereket, és mindazt, ami a szoba egyik sarkának teljes tisztításához volt szükséges. Bár az igazgatóval még mindig nem beszéltek meg semmit, így nem volt teljesen biztos abban, hogy jó ötlet azonnal energiát pazarolni egy olyan helyre, amit lehet, később nem tudhat a magáénak.

 Anna igyekezett feltűnés mentesen figyelni, hogy mit művel új lakótársa, és úgy érezte, ha éveket töltene együtt Édával akkor sem értené, miért kell ekkora tisztaság.

 - Honnan jöttél? – kérdezett újból, amikor a lány már a matracot fújta be valami fura átlátszó, fölöttébb illatos szerrel.

 - Debrecenben születtem, de éltem már Franciaországban, Gödöllőn és egy darabig Miskolcon is. – egy pillanatra megállt a kezében a törlőrongy – A szüleim egész kiskoromban váltak el.

 - Az enyémek sem jönnek ki túl jól. – bólintott egyet, majd felállt, hogy közelebb sétáljon Éda ágyához. Óvatosan előre nyújtotta jobbját, és türelmesen várt, hogy a lány felfogja, mit akar tőle. De Édának esze ágában sem volt viszonozni a gesztust.

 - Nem fogok kezet idegen emberekkel. Egyáltalán megmostad? – gúnyos hangsúlyban rámutatott Anna makulátlanul tisztának tűnő kezére. De ahelyett, hogy a lány megsértődött volna, csak elmosolyodott.

 - Na nem baj. Volt már nálad nehezebb esettel is dolgom. – futó pillantással végig mérte az üres ágyat, majd visszasétált a saját ágyához.

 - Látom, szereted a könyveket. Nekem is van pár. – suttogta Éda. Sejtette, hogy nem kellene megbántania az új ismerősöket már az első napon, de a stílusa ellen nem tudott mentséget felhozni.

 - Ó igen! – újra nagy mosoly terül szét az arcán – Imádom a könyveket! Neked milyen könyveid vannak? – kíváncsian pislogott párat a könyv kupacok felé, melyek szintén Éda táskájából kerültek elő.

 - Többnyire ifjúsági regényeket olvasok. De szeretem a kalandregényeket is. – magyarázta a lány. De gyomra ökölnyire szűkült, amikor Anna ismét felállt, hogy közelebbről megszemlélje személyes tárgyait.

 - Na és ez? Ez itt milyen nyelven van? –Anna már majdnem megérintett egy régi kötésű vékony könyvecskét, amin látszott, hogy igencsak kikezdte az idő vasfoga, amikor Éda éles hanggal, szinte ijedten szólt rá.

 - Ahhoz ne nyúlj hozzá!

 - Miért? Talán a naplód? – nevette el magát, és karba tett kézzel figyelte a lány reakcióját.

 - Nem, természetesen nem a naplóm. Én nem pocsékolom az időm ilyen butaságokra. Igazság szerint, még el sem olvastam azt a könyvet. Egyszerűen nem szeretem a dolgaim között, kutatnak. – zavartan összehajtott egy kósza pulóvert, amit a letörölgetett szekrénypolcára akart feltenni.

 - Ne haragudj. Engem nagyon érdekel mit jelent ez a mondat. – pár centivel a könyvecske fedele felett végig húzta a mutatóujját a levegőben, és magában elolvasta a mondatot.

Abi qui cares sensu, nam iste etiam morte multatur, qui regnum habes.

 - Nem tudom mit jelent. – felelte mogorván, majd elvette Anna elől a könyvet és néhány másikkal együtt bepakolta a szekrénybe.

 A lány vállat rántott és ránézett az órájára.

 - Az étkezőt a földszinten találod. Gondolom, majd lenézel enni valamit. – azzal elindult az ajtó felé, és Éda egyedül maradt.

 - Tervben volt. – motyogta az ajtónak, mert Anna akkor már rég a lépcsőfokokat számolhatta. – De nem tudom, mennyire van értelme.

 Mikor készen lett mindennel, még maradt elég ideje, hogy lesiessen vacsorázni a többiekhez. Pár percig rágódott csak azon, hogy mit tegyen, majd úgy döntött megmutatja magát, hátha az igazgató is lent lesz. A hatalmas előtérben aztán nem tudta, hogy jobbra vagy balra forduljon, így egyszerűen csak elindult a hangok irányába. Balra indult hát, és hamarosan rábukkant az étkezőre. Kétszárnyú ajtó invitálta az odaérkezőt, bár legalább olyan visszataszítóan korhadt és nedves fából készült, amilyenből a lányok hálóinak bejárata is.

 Éda egy zsebkendővel a tenyerén lenyomta a rézkilincset és zajos, diáksereg tárult a szeme elé, akik jóízűen fogyasztották a vacsorájukat. Alig hogy két lépést tett a terem egyik asztala felé, amikor páran már társaikat bökdösve mutogattak rá. Hamarosan az igazgató is felfigyelt a lányra, és intett neki, hogy lépjen közelebb a tanári asztalokhoz.

 - Örülök, hogy épségben megérkeztél gyermekem. Foglalj helyet nálunk. – széles ívben lendítette meg húsos karját a férfi, hogy megmutassa mennyi lehetősége van Édának helyet találni.

 - Köszönöm. A tizennyolcas szobát választottam. – mondta csak tájékoztatás képen. Úgy tűnt, néhány tanár kifejezetten rosszallóan nézett rá, amiért választási lehetőségeket kapott, és ilyen nagylelkűen bántak vele, de Édát ez közelről sem érdekelte annyira, mint az, hogy ezen túl osztoznia kell majd másokkal is egy szobán. – Bár bevallom, jobban szeretem a magányt. Nincs az iskolában egy személyes szoba?

 Ennél a pontnál egy-egy bátrabb pedagógus félreérthetetlenül felhorkantott, felháborodását jelezve.

 - Sajnos, ezt nem engedhetjük meg magunknak. – vágott közbe egy fiatal szőke hajú nő, de amilyen hirtelen szólt közbe, olyan hirtelen tért vissza a rántott húshoz is. Talán ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett a lányra, mintha betolakodó lenne.

 Édának persze meg volt a véleménye erről is. Amennyi pénzt költött az édesanyja iskoláztatására, abból építhettek volna neki egy külön szobát, ahol ellehet teljes nyugalomban. Azért igyekezett minél tisztelettudóbb lenni, majd tekintetével megkereste Annát. A lány majdnem leghátul ült egy négyfős asztalnál. Éppen egy alacsony lányhoz beszélt, akinek hosszú sötét haja volt. Jóval soványabb és alacsonyabb volt a többi lánynál, és úgy tűnt Anna akármennyit fecseghetne neki, ő akkor sem szívesen szólalna meg. Finom széthúzta tányérján a borsószemeket, és egykedvűen nézett maga elé.

 Éda nagy levegőt vett, majd felvett egy tálcát, hogy a konyhában szorgoskodók kioszthassanak neki is egy kis ételt. Mialatt végig vonult a termen, remélve, hogy hamar célba ér, a legtöbb diák megbámulta őt. Már csak fél füllel hallotta, ahogy valaki a terem elejében fennhangon bemutatta a társaságnak és valami olyasmiről kezdett el beszélni, hogy mától ő itt fog tanulni. Kicsit pirulva ült le Anna mellé, és a szerencsének tudta be, hogy Boglárka nem akart kezet fogni vele. 

 - Rosszul vagy? – kérdezte Bogi, mikor látta, hogy Éda eléggé lesápadt mióta a teremben van.

 - Nem bírom a tömeget. – úgy érzete száz dolog cikázik a fejében, és ha több liter fertötenítőt öntenének a koponyájába, akkor sem, lehetne kiirtani egyet sem.