Közöny!

Hát megint itt tartok. Ülőkés hagyom, hogy a gyűlölet belülről felfaljon.

Előbb csak pislákol a gyűlölet tüze, majd fellobban és eléget belülről.

A sok okos meg áll velem szemben és azt sem látja, hogy éppen zajlik valami bennem.

Csodás. Ők a barátok és rokonok. Akik azt sem látják, amikor éppen meghalok. Ohh, köszönöm, hogy vagytok. Marcangol a kín, a tudta, hogy ez még így fog menni, amíg csak fel nem adom.

És azt kéne, csak egy csöppet bátrabbnak lenni és egy mély levegővétellel mindent feladni, mindent magam mögött hagyni. Ahogy mondani szokás felégetni a hidakat. Lassan ott tartok, hogy a bennem tomboló gyűlölet tüze megteszi helyettem.

Egyszerűen nem tudok, és nem is akarok tenni semmi ellene. Fáj a lét maga, hogy tűrnöm kell, hogy élnem kell.

Amikor semmi értelme. Csak egy bátor lépést kéne tennem és lehúzni a rolót. És megszűnne mindaz, amit élet néven gúnyolunk. Már ami engem illet

Elviselem, hogy a sors apró rúgásokkal folyton a padló közelében tartson. Soha nem fogok felállni. Mégis mindig megpróbálom, aztán meg nem tudom minek.

Könnyebb lenne csak feküdni és többé fel sem állni, hogy ne legyen ok újabb rúgásokra, melyek visszataszítanak a mocskos undorító talajra.

És én azt hiszem, hogy vannak barátaim. Kac - kac.

Azt sem tudom, hogy mit jelent ez a szó. Amikor belül minden fáj és éget, egyedül ülök és törlöm könnyeimet.

Oly luxus sírni. Minek is tenné az ember? Azt mondják segít. Az igazság azonban az, hogy SEMMI nem segít. Lehetek erő és bátor, hős és harcos, mégsem jutok semmire.

Minden magányos órámban szúr a fájdalom belül.

Aztán teszem, amit tennem kell és felkapom a maszkom, mely jó kedélyűen mosolyog és immár ez vagyok én. Mert akárhonnan nézem, ezt várják el tőlem.

Hogyan is hittem hogy bárkit érdekel, mi fáj nekem?

Én hülye, azt hittem lesz aki megért. Jah…

Valahol biztosan van valaki, aki én soha ne fogok ismerni. Míg másnak van zavar belül olyan okosakat tudok neki mondani, de magamat miért nem tudom megvigasztalni?

Mer belül tudom, hogy nincsen értelme, sosem volt, sosem lesz. Mégis folyton küzdök, de minek? Könyörgöm minek?

Amikor én érzem, hogy a szépen feldíszített külső alatt lassan élve rohadok el. Aztán vállat rántok, minek sajnáljam önmagam, ha más sem teszi. Biztosan hülye vagyok és nem is létezik ami ennyire fáj.

De ha itt van belül. Itt a szívemben. Hogy irtsam onnan ki, miközben az apró férgek megeszik a szívem?

És ott áll velem szemben Ő, aki állítólag megért és szeret. Rám néz és nem látja könnyeimet. Könnyebb nem látni, mint bármit is mondani rá.

Mert hideg közöny a jutalma mindannak, ami a lélek szabadságát hivatott védeni.