5. fejezet

A bál után Éda sejtette, hogy többről lehet szó, mint puszta véletlenségek sorozatáról. Amióta a kollégiumba került, feltűnt neki mennyire különbözik a többiektől. Persze, mindenki különbözik egy kicsit a másiktól, és minden személy egy különleges egyéniség. De Éda érezte, hogy ez most egészen más. Van valami, amit sem az édesanyja, sem az édesapja nem mesélt el neki soha.

 Minél többet gondolkodott azon, hogy mi lehet a válasz, annál többször jutott arra a megállapításra, hogy zsákutcában van. – Valami megfoghatatlan… - gondolta, amikor újból és újból érezte mélyen magában a bizsergést. Nem volt ez mindig így. Egy idő után kifejezetten szeretett egyedül lenni, mert hamar rájött, hogy a fájdalmak a mellkasában csak akkor jelentkeznek, ha tömegben tartózkodik. Egy kellemes vacsora az ebédlőben, séta az istálló mellett, vagy olyan hangulatos bálok, mint amilyenen már szerencséje volt részt venni. Nem akarta feladni a kutatást, és a reményt, hogy egyszer választ talál minden furcsaságra, ami vele történik. S bár igazából maga is félt a következményektől, egyelőre semmilyen kapaszkodót nem talált, aminek a segítségével egyről a kettőre juthat.

 Éda családjában, egészen régóta öröklődött egy kemény fedeles könyvecske. A lány nem tudta, hogy édesanyja olvasta-e, de abban egészen biztos volt, hogyha megtette volna, akkor a lányának sosem adja tovább. Évekkel ezelőtt kapta, az egyik jelentéktelennek minősíthető születésnapjára. Éda pontosan tudta, hogy úgy, ahogy a család minden eddigi tagjának, neki is illene elolvasnia a könyvecskét, de már az első pillanatban megrémült a gondolattól, hogy ez a tárgy olyan sok ember kezében megfordult. Valamilyen furcsa okból nem szerette, ha a kezében kellett tartania. De azt sem szerette, ha nem volt a táskájában. Kíváncsi volt, hogy mit rejt a könyv, de a világért sem nyitotta volna föl. Legszívesebben szétkürtölte volna, hogy mit örökölt, de ha valaki rábukkant annak kitépte a kezéből.

 - Egy nap majd te is hozzáadsz valamit. – mondogatta neki az apja, és ő volt az egyetlen a családban, aki egyáltalán nem bánta, hogy Éda halogatja a könyvecske elolvasását. Így azóta is csak egyben volt biztos. Mégpedig, hogy a könyv egy napló, ami olyan írásokat rejt, amit csak kiváltságosak érthetnek meg. Az elmúlt néhány hét alatt, sejtette, hogy ő azon kiváltságos személyekhez tartozik, akik értenék, mit akar mondani a könyv. De valamilyen fura okból eddig nem mert hozzá sem érni.

 Most egyedül ült, a szobájuk csöndes zugában, és zaklatottan szemezett az ismeretlen eredetű felirattal.

 - Most vagy soha! – azzal villámgyorsan lekapta az asztalról a naplót. Hirtelen elszállt minden kétsége, hogy egy ilyen ártalmatlan könyvecske az életére törhet. Szinte izzott benne valami, ami arra kényszeríttette, hogy azonnal nekiálljon az olvasásnak.

 „Abi, qui cares sensu, nam iste etiam morte multatur, qui regnum habes.”

Ez volt az az egy sor, amelyet Éda újra elolvasott a poros, régi kötésű, barna kis könyvecske fedelén. Valaki durván belekarcolta, de úgy, mintha azt kívánta volna, hogy évezredek múltán is legyen, aki el tudja olvasni. És itt volt egy lány, aki most épp a kezében fogta a könyvet, melynek lapjai már teljesen elsárgultak az évek során, elfehéredett ujjakkal mohón falva minden betűt. S bár egy szót sem értett belőle, annál inkább felkeltette az érdeklődését. Lassan - mintha csak félelem vezérelte volna, a drága múltat rejtő könyv elporladása miatt – feltárta annak titkát.

 Rögvest kiesett belőle egy lap, ki tudja hogyan és honnan. Úgy szállingózott a padlóra, akár egy pihés fehér toll, és landolt sercegve a faburkolaton. Valaki hirtelen, idegesen kaparhatta le üzenetét, mert sok helyen tintafoltok éktelenkedtek, jelezve, az idő semmire sem elég.

„Bár lenne még életem, hogy lássák a kíváncsi szemek, mire jöttem rá. De immáron csak emlékeim maradnak fenn. Sietös léptekkel menekültem hazámból, és most is csak bujkálok. Mert tudják, hogy rajtam segíteni nem lehet. Mint a fertö indult el bennem, és lelkemet marja eme kín. Továbbadom, bár nem szabadna. Örökösöm, ki örököl, sose feledd! Lelkedben a válasz!”

 Halkan, csak úgy magának mormolva felolvasta az írást, és az utolsó mondatot többször is elismételte.

 - Lelkedben a válasz… Lelkedben a válasz. Jó, de mi a fenét keressek?

 A kis papírt félretéve, ez volt az egyetlen sor, amit el tudott olvasni, mert Anna az iskola másik végében, pontosan 30 perccel a történtek előtt, eldöntötte magában, hogy az ágya fém rugóit nem kímélve kidühöngi magát.

 Ingerültem becsapta maga mögött az ajtót és arcát a párnájába, temette, hogy tompítsa a torkából felszakadó üvöltést.  Így nem láthatta, hogy szobatársa, idegesen mindent a fiókjába tűr.

- Valami baj van? –kérdezte Éda, meg sem reszkírozva, hogy túlkiabálja barátnőjét. – Hol voltál? – hangja még remegett egy kicsit, és ahogy a napló elszakadt az ujjaitól, azonnal taszítani is kezdte. Már bánta, hogy a kezébe vette.

 - Semmi… Sehol… Nem akarok róla beszélni. Jött egy leveled egyébként. – Anna ezzel lezártnak tekintette a témát, az asztalára mutatott, hogy Éda tudja, hol találja meg a levelet, majd a párnájába fúrta az arcát. A lány a fejére csapott, és elcsodálkozott rajta, mennyire belefeledkezett a saját gondjaiba. Még azt sem vette észre, hogy Anna felhozta a postáját.

 - Remélem Dani, küldte. – mondta vidoran, és nehezen tudott csak semleges maradni.

 Valóban Dani küldött neki levelet, de a tartalma korántsem volt annyira bíztató. Éda szemei kikerekedtek, szája megremegett. Úgy ahogy a kezében tartotta a levélpapírt, lerogyott egy székre. A hangokra Anna is felemelte a fejét és kérdőn nézett.

 - Rossz hír?

 Barátnője csak olvasta, újra és újra a sorokat, és nem akart hinni a szemének. Gyomra ökölnyire zsugorodott, és hirtelen nem hitte, hogy bármilyen probléma létezik még a világon. Csak az az egy, amelyet az átkozott üzenet hordozott.

 - Éda! Mit ír? – erőszakoskodott Anna, és most már felült az ágyon, ugrásra készen.

 - Ahh… Anyám el akar utazni. – hazudta a lány. Összehajtotta a levelet, és visszatette a borítékba. – Most… most megyek, sétálok egyet.

 - Későre jár. – figyelmeztette a lány.

 - Mióta érdekel téged, mikor jövök vissza a szobába? – rivallt rá hirtelen, szokatlan idegességgel.

 Anna nem szólalt meg, csak hagyta, hogy Éda elhagyja a szobát, majd kíváncsiságtól vezérelve a levélért nyúlt. De alatta, Éda fiókjában, mely félig kihúzva maradt, valami sokkal érdekesebbet talált. Hosszú percekig vívta magában a harcot arról, hogy mi a helyes, és mi nem. Végül győzött a fiatalság.

 Éda a padlásig futott, ahol már gondolatban eltervezte, hogy a szűk kilátóban fogja kitombolni magát. De terveit ezúttal Boglárka húzta keresztbe. A lány pontosan a kilátóba vezető lépcső előtt kuporgott, kezében egy ceruzát pörgetett.

 - Áh! Szia Éda. – köszöntötte a lányt, meglepő vidámsággal, és maga mellé invitálta. Éda nem tudta mit tegyen. Érezte, hogy hamarosan kitörik majd belőle a sírás, és ezen, nehezen lehet segíteni. Azért leült, és csöndben figyelte mit csinál a lány, miközben ő, gondolataiba mélyedt, és átértékelte az életet. Bogi minél tovább pörgette a ceruzát, Édát annál jobban idegesítette. A végén már annyira pattanásig feszültek az idegei, hogy lefogta a lány kezét.

 - Elég lesz már! – mondta, és megszorította a kezét.

Boglárkán az első pillanatban látszott, hogy fáj neki Éda érintése. Próbált szabadulni, de úgy tűnt egy darabig lehetetlen. Percek telhettek el, úgy hogy Éda nem mozdult meg. Csak akkor tért magához, amikor Bogi már keservesen sírt, és könyörgött, hogy valaki vigye el innen.

 - Hagyjál! – zokogta a lány, és lábaival rugdalózott. Éda tenyerét a lány mellkasára nyomta, és szinte érezte, ahogy apró lökésekkel vörös kézlenyomatot hagy maga után. Bogi csak sikított, és szemeiből záporoztak a könnyek.  Egy idegen tanár vetett véget a kiáltozásnak.

 - Elég legyen! Mi folyik itt?! Szűcs Édua! Azonnal engedd el azt a szerencsétlen diákot! – kiáltozott kétségbe esve a tanárnő, és hatalmas erőfeszítések során, sikerült elválasztania a fiatalokat. Bogi szeme véreresen meredt a semmibe, és egy szempillantás alatt elveszítette minden erejét. A lány, aki ez előtt még a világ gondjaival mit sem törődve játszott egy ceruzával, most holtra vált arccal feküdt a padlón.

 - Hívjon valaki orvost! – Éda hiába próbálta becsukni a szemét, a hangok élesen csapták meg a fülét, és elméje tisztább volt, mint valaha. A padlás nyugodt tere, azonnal felfordult. Diákok kisebb csoportja, néhány pedagógus és egy orvos vette körbe Bogit, aki időközben magától is visszanyerte eszméletét.

 - Anya… - suttogta elhaló hangon. – Az anyukámat akarom… - Minden szempár Édára szegeződött.

 - Én… én igazán nem csináltam semmit!

 Az orvos óvatosan felhúzta Boglárka felsőjét, és a trikó visszafogott kivágása alatt is jól kivehetővé vált, Éda tenyerének nyoma, amely vörösen izzott, akár egy heg. Csak egy ujjal kellett hozzáérni, és a lány ismét felkiáltott fájdalmában. Csak egyetlen ember volt a padlástérben, aki tudta, hogy a lánynak nem a heg érintése fáj. Hanem az, amit ő maga ültetett alá.

*

 Bogi napokkal, hetekkel a történtek után sem volt hajlandó beszélni Édával. Nem hagyta, hogy megérintse, és úgy kerülte, mint egy halálos vírushordozót. A lány nem értette mi történt akkor odafent, és el sem tudta képzelni, hogy mit tett. Bár azt már kétségkívül biztosra vette, hogy a választ, csak a naplóban kapja meg.

 Anna ugyanúgy viszolygott a történtektől, mint Bogi, így, még ha a lánynak fájt is barátai távolodása, legalább volt ideje elgondolkodni azon, hogy mit kell tennie.

 A könyv kézbevétele minden alkalommal egyre könnyebbnek és könnyebbnek bizonyult. Éda sürgősen válaszokat keresett. És az egyetlen, aki mellette állt, Gergő volt. Meglepő módon, a fiú egyáltalán nem tartott attól, hogy a lány az ő mellkasára is egy tenyérformájú heget fog forrasztani.

 - Talán a sok furcsaság összefügg… - motyogta Gergő a tó partján ücsörögve.

 - Nyílván a sok furcsaság összefügg… - erősítette meg Éda, miközben a könyvecskét bújta.

 - Miről szól a napló? – kérdezte a fiú, és kíváncsian fölé hajolt, de Éda rögtön elrántotta.

 - 1922. január 12. kedd. Holdtöltekor került fel az első bejegyzés. Teljesen biztos, hogy nő írta. Túl szép a kézírása. Emlékekről ír… Elég érdekes…

 - Eddig nekem teljesen sablonos. Olyan, mint bármelyik másik napló, nem?  - rántotta meg a vállát Gergő.

 - Ezt hallgasd! Kedves Naplóm! – kezdte a felolvasást Éda. – A mai napra tartogattam egy fura emléket. A házunk előtt sétálgattam zsebre dugott kezekkel, bő vászonnadrágban és egy ingben, amikor egy csapat fiú nekem támadt, és „Vesztes vagy!” kiáltásokkal jól elagyabugyáltak. Az anyukám otthon persze megvigasztalt, hogy nem vagyok vesztes. És, hogy a környéken és vagyok a legokosabb fiúcska.

 - Lehet, hogy mégis fiú… - töprengett Gergő.

 - Nem… az nem lehet, mert három nappal később már olyan emléket ír, ami olyan mintha egy középkorú nőről szólna. Ahh! Igazán nem értem.

 Mind a ketten komolyan elgondolkodtak azon, hogy a napló tulajdonosának valódi neme, mennyire fontos tényező. Órákig ültek még, miközben Éda néha-néha felolvasott bejegyzéseket.

 - Azt írja, hogy lehet, azért kapja ezeket, az emlékeket, mert neki kell vigyáznia rájuk, amíg a tulajdonos képtelen megtartani.

 - Ezt a baromságot! – prüszkölte a fiú.

 - Nem! Figyelj… ebben van valami. Én kifejezetten érzelmeket kapok. Ő pedig emlékeket. Azt hiszem, van némi összefüggés a kettő között. Csak még azt nem tudom, hogy hogyan jön a képbe a Hold. Na meg persze a…

 - Empata! Erről már olvastam… Ez olyan legendaszerűség. Ha tényleg igaz, amit a napló ír, és amit te mondasz, akkor Éda… valószínűleg te egy Empata vagy.

 - Hogy micsoda? – értetlenkedett a lány, és realista lévén nehezen tudta elhinni, hogy különleges legenda béli erőkkel rendelkezik.

 - Olyan ember, aki képes érzelmeket közvetíteni, átadni, kapcsolatban tartani, elvenni, elnyomni, sokszorosára erősíteni…!

 - Na és ha ez tényleg így van, akkor a napló tulajdonos mi lenne? – kötekedett továbbra is a lány.

 - Ki tudja? Talán ő is… hiszen valószínűleg te valami leszármazottja vagy. Te magad mondtad, hogy öröklődik. És ha jobban belegondolsz, az emlékek mind csak azért maradnak meg a lelkünkben, mert érzelmeket kapcsolunk hozzájuk.

 Éda szemében felcsillant a megoldás. Talán egy pillanatra mindent el is hitt, és remélte, hogy ez megoldást jelent az elkövetkezendő hetekre nézve.

 - Gergő… te nagyon, nagyon okos srác vagy! – mondta mosolyogva Éda, és elméletben már tudta is, hogyan teszi jóvá, amit Bogival tett.