Acélpenge

Utálom a telet, sötét van és hideg és még a hó is esik, ez milyen… áh . Magamban dohogva lassan haladok az úton, mert nem szeretnék sem seggre sem hátra esni, de a térdemet is féltem.

Még csak 6 óra és már alig látok az orromig. Jellemző a hatodik kerületre, hogy a lámpák is csak épphogy égnek.

És a környéket is utálom, lovalom magam bele egyre jobban, hogy legyen mit utálni, és kissé melegen tartson ebben a nagy hidegben.

Már-már haza érnék, amikor hangokat hallok és három fiatal fordul be a sarkon. Messziről is látható, hogy nem éppen a hócsúszkás járdától nem tudnak egyenesen járni.

Még jó, hogy egymással vannak elfoglalva, így nem tűnik fel nekik a lány, aki beoson egy kapualjba, ahonnan egy fekete kabátos srác távozik éppen.

Igyekszem a falba olvadni, hogy elhaladjanak mellettem, mindenféle:

-         Adj egy cigit, vagy

-         Adj egy százast, vagy

-         Adj egy telefonszámot, beszólást meg tudjak úszni.

Kilesni sem merek, csak reszketek a hidegtől és az izgalomtól a hó meg mélán szállingózik. A következő pillanatban meghallom az ismerős kérdést:

-         Hé haver van egy cigid? – böfögi valamelyik igen kedves alig részeg fiatal.

Szívem szaporán feldörömböl és erősen gyanús, hogy az „én” kapualjamból kilépő srácot szólították meg.

-         Bocsi nincsen – hebegi, hangja bizonytalan és ideges, pont mint amilyen én vagyok, csak én nem voltam elég bátor hogy elinduljak feléjük.

-         Akkor adj pénzt – kötne immár alkut.

-         Az sincsen, mert én csak ide készülök a szomszédba – lelki szemeimmel látom, ahogy mutatja az irányt.

-         Akkor mutasd a zsebeidet - dörren az utasítás

Csak egy alak hangját hallom, de tudom, hogy eddigre már körbe vették. A srác nem nagyon tud már szabadulni némi vesztegetési ár nélkül a szituációból. De eddig már annyira ideges vagyok, hogy csak toporgok és kínlódok. A lábam lassan lefagy és mennék már haza a jó meleg szóbába.

Na adj nekik valamit és menjünk – adom a néma tanácsot.

-         De komolyan nincsen nálam semmi – nyüsszögi a rémült fiú, a hangja biztosít engem, hogy ő már elveszett.  

Persze három egy ellen felállásban én sem lennék túl bátor, mondjuk így is bujkálok. Lehet csak a tapasztalatom több. Vagy csak nőből vagyok, és jobban félek.

-         Azt én nem hiszem, hazudsz – jön a buta vád és egymáshoz csapódó testek zaját, hozza a hideg szél.

-         Nézd meg – bizonygatás, de a hang olyan rettentsen fél.

-         Meg is fogom, és ha találok valamit, amit szerettél volna eldugni akkor véged – suta, buta röhögés.

Néma kérés az égiekhez, küldjenek valakit, aki megmenti ezt a szegény embert. De mint az lenni szokott az utca üres én meg állok a kapualjban és kissé késve bele túrok a táskámba, hogy előkerítsem mobilom. Ami valljuk be elég rizikós, mert ha meghallják, hogy én cirka 4-5 méterre tőlük rendőrséget riasztok, lehet én járok rosszabbul a srác, pedig kereket old itt hagyva engem. Az annyira nem tetszene, de azért csak kutatok, és persze nem találom sehol. Lázas keresgélés veszi kezdetét a paranoia okozta pánikban halkan és nagyon lassan. Persze bele akadok a füzeteim lefoszlott spiráljaiba de szitkozódni sem merek.

-         Ni má’ a kiscsákónál Biblia van – kurjantja egy eddig nem hallott hang. Majd ismét löknek rajta egyet, hallom a súrlódó testeket, annyira figyelek, hogy tudjam, mikor kell futnom.

-         És tényleg – kontrázik az általam csak „csapatvezetőnek’ titulált alig részeg fiú. – Mi van csak nem hívő vagy? – bicskanyitogató gúny a hangban.

-         Én… - ám a mondat nem fejeződik be.

-         Akkor nagyon figyelj Istenek, ürítsd ki a zsebeidet, különben megnézzük mennyire, véd meg a Te Urad – fenyegetés és gúny, amit nem nagyon értek, de idegesít, a mobil meg bujkál előlem.

Kutakodás és újabb lökdösés, anyag reccsenése gondolom zseb szakadása. Lassan de biztosan sírva fakadok félelmemben.

Hol vannak ilyenkor az emberek? – már szeretnék sikoltani is, mert az utca ritka üres, vagy csak mindenki kerüli.

-         Tényleg nem sok dolog van nálad Istenke – becézgeti őrjítő gúnnyal a fiút. – Akkor mit adsz nekem? A Bibliád esetleg?

-         Hagyj, nincsen semmim, és… - újabb elfojtott válasz és egy dühödt csapás, majd egy felvinnyogó hang.

-         Vérzik az orrom, te nem vagy észnél, miért ütöttél meg? Te abnormális állat – felháborodott és jogos kérdés, én meg jobban remegni kezdek, és annyira figyelek, hogy elfelejtem keresni a mobilt.

-         Mert megtehetem – jön az okos és elmés válasz, fogcsikorgatások közepette - És ezt is – fémes kattanás üti meg a fülem, de ekkor már nagyon meg sem merek mozdulni.

Hatalmas sóhaj és egy fájdalmas kiáltás szállingózik a hópelyhekkel, majd egy gúnyos és meglehetősen ideges hang:

-         Mi van Istenke, nem véd meg a Bibliád? – mindenhonnan röhögés, de ez már amolyan örült és kissé talán riadt is.

-         Megszúrtad? Te hülye vagy?

Kihagy a szívem, majd olyan erővel dobban meg, hogy majdnem elesek. Megszúrta? Hol a mobilom? Hisztisen kutatni kezdek a táskámban, de a mobil nem akar elő kerülni.

-         Most mit párázol? Ha van Istene, majd megvédi – ezzel inkább magát védi.

-         Miről beszélsz? Vérzik – sikoltja hisztérikusan a másik hang. Én ezt nem…, én nem… - Majd trappoló léptek és elszalad mellettem egy magas alak, jobban a falba olvadok.

-         Mi a? Hova mentek? – kiáltás és futó alakok suhannak el mellettem.

Páragomolyagot lehelve csak állok és várok, magam sem tudom hogy mire, és hogy kire. Csak nem merek megmozdulni, lehet egyszerűen, csak oda fagytam.

Úgy tűnt órák óta csak állok, és nem teszek semmit, amikor nyöszörgés és egy elhalló: SEGÍTSÉG, üti meg a fülem.

Hát nem álom - reszkető lábbak elő merészkedek, és már futva közelítem meg a földön fekvő fiatalt.

-         Segíts nekem – nyúl felém, és én csak rémültem bámulom a vére által pirosra festett havat.

-         Igen, persze – adom az automatikus választ.

Ekkor végre kicsúszik a matek füzetemből a mobilom. Remegő ujjakkal tárcsázom a számot, mely nagy rémületemre a tűzoltóságé, de én csak hadarom, hogy itt fekszik és vérzik, hogy megszúrták és segítsenek, elhangzik az utcanév és pár dadogó információ, de ekkor már sikoltok és sírok.

Ígéretek ezrei és nyugtató szavak a túloldalon én meg csak bámulom a fiút, és könnyeim patakokban folynak

Egy tétova mozdulattal leülök mellé a hóba és automatikusan a Bibliáért nyúlok, de csak mert valamit kell csinálnom.

-         Nem az enyém - nyöszörgi halkan a földön fekvő áldozat

-         Nem? –csúszik ki a számon és benyelek egy halom sós vizet az arcomról.

-         Nem, a mamámé, csak neki vettem, mert az övé… - elhallgat és bámulja a hulló havat. – Olvass nekem belőle – kér.

-         Nem hiszem, én nem hiszem, egyszerűen csak nem hiszek – vallom meg felzokogva.

-         Én sem - közelebb kell hajolnom, hogy halljam, de mégis felcsapom a Bibliát, és minden erőmmel a mentőket szeretném hallani. Majd olvasásába kezdek a sötét utca hideg kövén ülve:

„ Halljátok meg e beszédet, a melyet síródalként szólok ti rólatok, Izráelnek háza!...”

Nem tudom, meddig ültem ott és olvastam, csak hogy arrébb húztak és neki estek a srácnak a rémült mentősök, én pedig órákkal később a Bibliát szorítva ülök és mesélem, hogy nem láttam semmit. Nem tudom kik felelősek egy fiatal fiú haláláért.