7. fejezet

 A ki nem mondott szavak mindig olyanok, hogy csak lógnak a levegőben. Talán ez az, amit Márta annyira idegesítőnek talált bennük. Most igen? Vagy nem? De hát úgy néz ki… Igen! Ez nyilvánvaló. Na de, igazából mégsem mondta ki… Akkor meg bizony ez egy nem, és csak beképzeli magának.

 Sirius közeledése hiába volt teljesen magától értetődő, Márta a végsőkig próbálta elhitetni magával, hogy baráti szimpátiánál többről szó sem lehet. A fiú viszont egyre többet akart a közelében lenni, szándékosan kereste a helyzeteket, amikor csak és kizárólag kettesben maradhatnak. Eleinte az animágiára is egyedül akarta megtanítani, de ez teljességgel lehetetlen volt. Márti hitt benne, hogy lehetséges. Amióta áttörte az Perselus Piton emlékburkát, valahol ott motoszkált benne, hogy ha lenne pálcája, már varázsolni is tudna. Talán kissé késő volt, mire elszánta rá magát, mikor a tekergők térképével, - teljesen illegális módon - tanítási idő alatt tért Roxmortsba, hogy vegyen magának egy pálcát. Tudta ugyan, hogy Ollivander a legjobb, de nem a legjobbra volt szüksége… csak egyre, amelyik a céljai, eléréshez megfelel. Idő kellett, mint mindenhez, hogy képes legyen bármire, amit megálmodott. És az első szikrák a pálca végén a remény szikrái voltak, hogy egyszer képes lesz az animágiára is. Valami négylábú szeretett volna lenni, hogy tudjon segíteni, ha szükség lesz rá. Talán egy védtelen madárka jó vacsora volna a vérfarkas Remus számár, így remélte, hogy nagy testű lény lesz belőle. A fiúk első ránézésre – valószínűleg poénból – rókára tippeltek, melyet Márta ékes káromkodással kommentált. Semmiképpen sem szeretett volna róka lenni, talán, csak ha ez az utolsó lehetőség a madárka előtt. Újabb hónapokba telt, mire túl lettek az elméleten és a gyakorlat nagy részén is, habár sikereket még nem igazán értek el.  Pálca ügyben viszont már remekül haladt, és ezt rendszerint Hermione számára is megmutatta. A lány egyetlen egy próbálkozást sem dicsért vagy szidott. Minden reggel táskás szemekkel ébredt, és esténként ugyanígy feküdt. Napközben pedig volt, hogy órákra eltűnt, feltehetőleg a könyvtárban, a hőn szeretett helyén rostokolt.

 Márta képtelen volt betelni az érzéssel, hogy pálcája van, amivel mugliként is képes ezt, vagy azt teljesíteni. Bár minden pillanatban gyengült a teljesítménye, mihelyst bevallotta magának, hogy varázstalan, így vigyáznia kellett, hogy miben hisz, és miben nem. Persze nem tudott semmilyen komolyabb varázslatot véghez vinni, csak a lumos, nox, diffindo, alhomora, vingardium leviosa féle egyszerű bűbájokat és igézéseket, melyeket egy normális elsős is könnyedén megtanul. Mégis micsoda élmény volt ezeket úgy használni, mint egy igazi boszorkány!

 Aznap is a klubhelyiségben ücsörögtek a tekergők… Egyikőjük sem gondolta, hogy bármiben is eltérhet, azaz este a többitől.

 - Telihold van – szólalt meg James. – Ma egy kicsit korábban kell kimennünk…

 - Talán tízkor már el is kezdődik – sóhajtotta megviselten Lupin. Szemei véreresen megteltek könnyel. Nem a sírástól, hanem az ásítástól, melyet éppen a mondat végén nyomott el.

 - Korán lesz… ez így nagyon korán lesz! Észre fognak venni! – nyugtalankodott James.

 - Na és mi legyen? Szedjek valami tabit, hogy visszatartsam? Vagy van valami bájitalod? – fordult meg Remus a kanapén, hogy a háta mögött lévő asztalnál ülő barátját lássa. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. – Kétlem… Jobb volna, ha nem jönnétek.

 - Nem úgy értettem… - védekezett James, és segélykérően Peterre pislogott. De a fiú csak későn szólalt meg, akkor sem segítségképen.

 - Hozzuk el a lányt – cincogta sunyi vigyorral a képén.

 - Nem! – vágta rá Sirius, aki eddig csöndben kuporgott az egyik fotelben. – Még nem tudja rendesen megformálni az alakját. Csak nem gondolod, hogy kitesszük ekkora veszélynek?! – A fiú szinte fújtatott dühében.

 - Jó rendben, persze… - dadogta Peter. – Ha nem mer jönni, én totál megértem!

 - Mi az, hogy nem merek? – kapta fel a fejét Márti.

 - Nem bírod befogni azt a mocskos nagy szádat? – rivallt Peterre Holdsáp. – Legutóbb majdnem összetapostalak. Nem akarok senkiben sem kárt tenni! Világos?

 - Nekem világos… Nem is fogsz – suttogta Márti, és megingathatatlan szilárdsággal ült a Sirius melletti székben. A fiúk mind meglepetten pillantottak rá, Tappmancsnak még a szája is nyitva maradt. A hirtelen nagy csönd rendellenesen szúrta a lány dobhártyáját.

 - Tekergő volnék vagy mi fene… - ismételte magát már sokadszor. – Nincs beleszólás, most vagy soha! Fél év óta tanulom, és ideje élesben is kipróbálni, hogyan teljesítek. Ha nem sikerülne a mágia… - itt egy kicsit elhallgatott, hogy átgondolja mit is, akar mondani. -… ha nem jönne össze, akkor James, vagy Sirius feltartóztatja Lupint, amíg Peter kihoz engem a Szellemszállásról. Így mindenkinek megfelel?

 Siriuson kívül minden fiú mélyen bólintott. A tekergőkön tisztán látszott, hogy nem voltak felkészülve egy olyan teliholdas éjszakára, amikor plusz izgalmakkal és felelősséggel kell számolniuk.

 - Ha… ha megharap… - dadogta Sirius. – Ez nem jó ötlet Márta! Ez életed eddigi legrosszabb terve.

 - Nem fog megharapni! – szólt nyugodtan a lány. – Minden rendben fog menni, ne izguljatok. – Lassan átnyújtotta a kezét, hogy megszorongassa Tappmancsét. A fiú egy mozdulattal elhúzta a jobbját, és hajával keretezett sötét arcát elfordította. Másodperc erejéig rápillantott Mártára, majd fölállt, és nagy ívben elkerülve a társaságot, a fiúk hálója felé vette az irányt. A lány rémülten pislogott utána. Sosem érzett még ilyet a tekergők egyik tagjával kapcsolatban sem. Tudta, hogy ugyanolyan rossz lenne, ha a másik háromról lenne szó, mégis ez most más volt. Idétlen és felesleges jelenet volt Sirius megüresedett fotelének karfáján pihentetni a kezét, így gyorsan elkapta, és megtörölte a szeme sarkát.

 - Igazából… szóval biztos, hogy nem haragszik, csak…

 - Tudom! – vágott James szavába a lány, és ő is felugrott, hogy elszaladjon valamerre. Mindegy volt, hogy hová, csak messze. Egy kicsit távolabb a tekergőktől.

 Egészen estig kereste Hermionét, de sehol sem talált rá. Az egyetlen hely a könyvtár maradt. Az utolsó reményeivel egyetemben. Hamarosan maga a lány volt az, aki Márti társaságát keresve, az útjába állt.

 - Már mindenütt kerestelek! – lihegte Hermione.

 - Biztos elkerültük egymást – válaszolt zsebre tett kezekkel a lány.

 - Márti, én… én azt hiszem, rájöttem, hogyan kell visszajutni!

 Márta szája akaratlanul is tátva maradt. Nem tudta, hogy most örüljön, vagy inkább sírjon, hiszen már lebeszélte a ma esti kiruccanást.

 - Ez… remek! – nyögte egy erőltetett mosollyal az arcán.

 - Ugye?! – Hermione barátnője nyakába ugrott, és elővett egy apró jegyzetfüzetet, hogy izgatottan, remegő kezekkel lapozgasson benne.

 - Nem tudom, olvastál-e róla, de van az iskolában egy különleges szoba! A Szükség Szobája! Használhatnánk az időutazásra! El sem hiszem, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe, pedig ott volt! Először a Roxfort történetét vettem a kezembe. Ott volt, és még csak eszembe sem jutott, egyszer sem! Még ma este elmehetünk! – hadarta a lány, és szinte könnyek szöktek a szemébe, hogy egy év után láthatja a barátait.

 - Hermione… ez fantasztikus, de… de én ma este még nem mehetek. Induljunk holnap reggel, jó?

 A lány kinézett az ablakon és feltűnően a kerek Holdra bámult.

 - Nem tudlak félteni… - suttogta keservesen. A hangjából Márta rögtön érezte, hogy nem jó indulatból szólt.

*

 A Hold ködös fénnyel árasztotta el a Roxfort területén magasló fúria-fűzét, amely magányosan csapkodott ágaival, várva az áldozataira. Sokáig egyetlen egy lény sem volt hajlandó a közelébe férkőzni, reménykedve némi menedékben az éjszaka veszélyeire tekintettel. Talán már minden élőlény, aki a környéken élte mindennapjait, tudta, hogy a fúria-fűz egy olyan fa, ami soha nem nyújt menedéket.

 Mégis volt néhány vállalkozó, akik meg voltak győződve róla, hogy létezik előnye a fúria-fűz roxforti jelenlétének. Sirius és James oldalunkon támogatták a szenvedő Remust, akin már jelentkeztek a teliholdokozat változások első jelei.

 - Siessünk – suttogta Márta, ahogy szemével követte Féregfark patkány fogakká zsugorodó sajátjait. Sirius dühösen felhorkantott.

 - Siess! Siess vissza a kastélyba, amíg nem késő! – Nehezen tudta türtőztetni magát, hogy ne kiabáljon a lányra. Mártinak fájt a hirtelen jött ridegség.

 Féregfark ügyesen szlalomozva megzavarta a fűz nyugalmát, hogy megérintsen egy kiálló gyökeret. A fa megdermedve tehetetlenül hagyta, hogy a négy tanuló eltűnjön az ágai alatt, egy lyukon.

 Márti hiába olvasott el egy oldalt százszor. Akár ezerszer is megtehette volna. A fantázia soha nem ért fel a valós látvánnyal. Még akkor is, ha a fantázia határai tágabbnak bizonyultak, mint a valóság. A Szellemszállás, egy újabb, remek példa volt erre. Ahogy megérkeztek – mintha csak másodpercre pontosan ki tudták volna mérni – Holdsáp átváltozása megindult. Fájdalmas ordítások szakadtak fel a torkából. Egy szót sem szólt már, hogy vigyázzanak magukra. Mártinak nem volt ideje gondolkodni. Mind a hárman megragadták Holdsáp még emberi tagjait, és a Szellemszállás udvarára rohantak.

 - Nincs több időnk! – kiáltotta Ágas, és egyhelyben, szilárdan megállt, hogy erős koncentrálás vegye kezdetét. Rutinosan használva az animágiát, egy csodálatos szarvas állt, előttük, a szenvedő Holdsápot kordában tartva. Tappmancsnak sem kellett sok idő. Márti körbepislogott, és látta, hogy már minden barátja állatként küzd a totális felfordulás ellen. Tappmancs dühös kutyaugatással próbálta fölébreszteni ábrándozásából a lányt, de késő volt. Holdsáp vérben forgó szemekkel nyújtotta ki mancsait, és egyetlen mozdulattal menekülő barátnője elé ugrott, aki most nem volt más, csak egy áldozat, aki a legközelebb van hozzá.

 - Ne! – sikoltotta Márti, ahogy hanyatt esett, és érezte Holdsáp meleg, állati leheletét, az arcában, minden egyes másodperc kegyetlen gyilkolás vágyát keltette.

 Tudta jól, hogy nem hagyhatja magát. Ha most enged, akkor Siriusnak igaza lesz. Ez pedig számára túl nagy kudarc lenne. Ágas és Tappmancs pillanatok alatt ott teremtek, hogy segítsenek barátjukon. Féregfark talán már messze járt, hiszen sehol sem volt, hogy elvezesse Mártit a kijárat felé. Nem volt idő semmire. Azonnal cselekedni kellett. Egyszerre több harc is kezdetét vette. A tekergők egymás elleni harca, és Márti magában vívott háborúja is. Meg akarta csinálni. Már látta maga előtt, hogy mi lesz belőle, és tudta, hogy képes rá. Bízva a fiúk képességeiben, hogy távoltarják tőle Holdsápot, összeszorította a szemét, és koncentrált. Elhitte, hogy képes rá, és hogy ugyanúgy meg tudja formálni az alakját, ahogy a többi barátja. Érezte a fájdalmas folyamatos fájdalmat, ami a testébe nyilallt, és félt, hogy négykézláb ténfereg haza, félig szőrösen és bajusszal. De amikor újra kinyitotta a szemét, úgy tűnt a kedélyek csendültek. Holdsáp már nem akart ráugrani, a fiúk pedig abbahagytak minden küzdelmet. Eszébe jutott Hermione, és a ma esti beszélgetésük. Csak egy szavába kerülne, és a Szükség Szobájának segítségével újra a saját korába jutnak vissza. Ehelyett önző módon itt kergeti a veszélyt, melyet annyira áhított.

 Megpróbált megszólalni. Valami olyasmi fordult meg a fejében, hogy talán elmehetnének a Szellemszállásról, de csak egy vékony, harsány nyávogásszerű hang szakadt fel a torkából. Hát végre! Elnyerte az eredeti alakját, és vadmacska lett belőle. Nem sokkal volt kisebb, mint egy szarvas, és nem sokkal nagyobb, mint egy kutya. Holdsáp és ő tudtak volna vetekedni a mérteket tekintve. Kecses mozdulatokkal megközelítette a társaságot, ahonnan Féregfark úgy hiányzott, mint egy apró folt a Weasley család talárjain.

 Holdsáp pofáját jobbra-balra kapkodta, hogy lássa, jön-e valahonnan áldozat, vagy neki kell ismét a nyomába erednie. Egy darabig csönd volt. Tappmancs megviselten a földre rogyott a harc után, melynek Márta szinte a negyedét sem látta. Ágas patái is megremegtek. Aztán mindenki csak összerezzent, ahogy vérfarkassá változott barátjuk hatalmas vonyítást hallatott a Hold felé, majd Roxmorts elhagyatott helyei felé ügetett. Márti ijedten indult meg felé, hogy visszatartsa, de Ágas akkor már előtte állt, és az agancsait rázva jelezte, hogy egy ideig jobb is, ha egyedül van. Tartsák csak szemmel. Márta nem értette. Abban a pillanatban elborította az ijedség, miszerint képtelenség állati alakban úgy kommunikálni, hogy azt mindenki megértse. Ágas elindult, szépen lassan szimatolva abba az irányba, amerre barátja futott, de Tappmancs még mindig csak feküdt, és szakadozva lélegzett. Márti pedig próbálta megszokni, hogy mancsai vannak a kezei helyett. Tett előre még néhány lépést, de nem Ágas felé, hanem Tappmancs felé. Igyekezett a szemével látni, de az orra mintha jobbnak bizonyult volna. Érezte a vér szagát. Közel a barátjához, a földre ereszkedett, és megkeresve a vérző sebet, lassan nyalogatni kezdte. Fura volt. Nem csak mert nyelve minden alkalommal, érdesen tisztította Tappmancs sebét, hanem mert a loncsos fekete kutya hálásan viszonozta a kedvességet.

 Ágas hátra pillantott, és visszavágtatott a barátaihoz. Nagyot lendített a fejével, mire Márta kénytelen-kelletlen pár méterre eltávolodott Tappmancstól. Patáival a kemény földbe rúgott, és ismét megrázta agancsait. Tappmancs föltápászkodott és a Szellem-szállás kapuja felé vette az irányt. Márti még mindig ott állt, és figyelte barátai viselkedését. Ágas dühösen prüszkölt egyet, és megindult a vadmacska testű lány felé. Márti futni kezdett Tappmancs után, de mikor ismét megállt, Ágas ugyanúgy nekiiramodott. Így követte a kutyát, egészen föl a lépcsőn, a szállás egyetlen épnek mondható szobájába, ahol újra fiatal fiúvá változhatott. A mellkasánál hosszú csíkban futott végig egy csúnya nyílt heg. Talárját és pólóját is átszelve. Márti is át akart már változni, de túlságosan félt még, hogy talán Holdsáp Ágas nélkül tér vissza. Vagy esetleg marad egy macska farka, néhány sötét szőrszál az arcán. Ki tudja, még az orra is maradhat olyan amilyen volt.

 - Gyerünk! – suttogta erőtlenül Sirius, miközben fölfeküdt az ágyra. – Mi a fenére vársz még?

 Márti összeszorította sötét macska szemeit, és koncentrált. A remény nagyobb volt benne, mint a tudás. Reménykedett benne, hogy nem kell majd sírással végződnie ennek az egésznek. Mégis megijedt, mikor fájdalom mentesebben visszanyerte az eredeti alakját, talán túl kevés ruhával is. Valószínűleg azért nem sikerült, mert sosem értette, hogyan képesek az animágusok ruha nélkül, állatként élni, majd ismét ruhában visszaváltozni, Ezzel nem számolt. Mind a ketten meglepődtek a hirtelen fellépő problémán. Sirius amúgy is ideges arcát, ellepte a pír, és céklavörös arccal szaladt, hogy egy dohos pokróccal szolgáljon.

 - Vissza kellene mennünk… - suttogta rekedtesen a fiú.

 - Nem – vágta rá a lány. – Még meg kell beszélnünk valamit.

 Sirius némán várt, amíg a lány maga köré csavarja a szagló lepedőt, majd megfordult, és áthatóan a szemébe nézett.

-         Hallgatlak…  Karmos!