2. fejezet.

Amennyire a vonat szűk folyosója engedte, Márta úgy sietett keresztül rajta, mind addig, amíg egy barna loboncos lányba nem ütközött. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és félt attól, hogy soha többé nem talál haza.

 - Helló! – köszöntötte udvariasan a lány, és mintha nem látná, hogy hősnőnket kiveri a víz, és éppen szörnyen siet, azonnal belekezdett a monológjába. – Véletlenül nem láttál erre egy varangyot? Trevor a neve.

 Márta hevesen megrázta a fejét és igyekezett a folyosó másik oldalára tessékelni a loboncos lányt. Mikor ez sikerült neki, rögtön meg is torpant. Ismerősen hangzott neki ez az egyszerű mondat és ezt a lányt is, mintha már régről ismerné.

 De mivel elsődleges célja volt valahogy lejutni a vonatról és visszatérni oda ahol valójában lakik, csak sietett tovább. Menet közben minden fülkébe benézett és egytől egyik, szinte mindenütt diákok ültek. Néhol többen, de volt ahol kevesebben. Majdnem az utolsó fülkénél járt, amikor meg kellett állnia. Méghozzá azért, mert az egyik kabin ajtaja kinyílt és egy sápadt, tejfel szőke hajú fiú dugta ki onnan az orrát.

 - Gyertek fiúk! Ahogy mondtam, apám ezt is el tudná intézni. – mondta fél mosollyal, majd az előttük megtorpanóra emelte átható kék tekintetét. Márta csak bámulta őt. A száját még mindig képtelen volt becsukni.

 - Na mi az? – kérdi a fiú gúnyolódva. – Talán nem láttál még aranyvérűt?

 - Aranyvérű! – maga a szó is olyan furán hangzott, ahogy kiszaladt a lány száján.

 - Talán te is kíváncsi vagy a mi kis üdvöskénkre, aki a vonaton tartózkodik? – ha arca nem tükrözött volna rosszindulatot, egyszerű kérdésként is érthette volna az ember.

 - Nem tudom, miről beszélsz. – motyogta Márta, inkább csak az orra alá, mintsem bárkinek. Ekkor már két másik fiú is megjelent a folyosón. Mind a ketten jóval nagyobbak voltak és tripla olyan buta képet vágtak, mint a szőke.

 - Nocsak! – Hogy lehet, hogy nem tudod? –a szőke fiú egyre gúnyosabban beszélt. – Akkor örvendek a találkozásnak ifjú hölgy, a nevem Draco Malfoy. – mutatkozott be és nem túl mélyen de meghajolt Márta előtt.

 A lány pupillája kitágult, zsigerei aerobik szerű táncot jártak, légzésének üteme pedig a normálist jóval meghaladta. Egyszóval nem akart hinni a fülének.

 - Draco … Draco Malfoy? Az lehetetlen… - nyögte és hátrálni kezdett.

 A szőke fiú végül megelégelte, hogy Márta semmit nem kíván tenni megismerkedésük érdekében és egészen más céllal vezérelve elindult egy pár fülkével arrébb.

 Márta megkövülten állt a folyosón, háttal az izgatottan trappoló fiúknak és már csak hangok foszlányát hallotta.

 - Nos, igaz? – a sápadt fiú izgalomtól teli hangja… majd egy név ütötte meg a fülét. Harry Potter neve. Így már teljesen biztos volt benne, hogy egy másik világban van. Vagy egy másik világban, vagy egy színdarabban. Ahogy ezen elmélkedett, az egyik nagydarab fiú felkiáltott a fájdalomtól és pár másodperccel később mind a három srác már ismét Márta körül tolongott. A lány nem várta meg, amíg a fiúk újra neki esnek a hülyeségeikkel, inkább a fülke felé sietett, ahol a fiúk a jelenetet rendezték. Ott aztán megállt és bepislogott. Mellette ismét megjelent egy barna loboncos lány. Talán ugyanaz, aki az előbb rákérdezett a varangyra.

 - Mi a csoda folyik itt? – kérdezte felháborodva a lány és végig nézett a rémült Mártán, aki meg sem bírt szólalni a nagy meglepetéstől.

A fülkében egy vörös fiú ült, és egy fekete. A lány mindenkit (köztük Mártát is) értesített arról, hogy mindjárt megérkeznek, úgyhogy jobb, ha átöltöznek talárokba.

 Márta szíve most már majdnem kiugrott a helyéről. Képtelen volt elhinni, hogy mindaz, amit lát, és hall, valóság.

 - Hermione Granger vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek – köszönti Mártát, miután a fiúk goromba mód, kitessékelték őket, amíg átöltöznek. – Talán nincs kéznél talárod? Ha gondolod, adhatok egyet. – Hermione kedves lánynak tűnt. Igazán segítőkészen állt mindenhez. De persze, nem felejtett el semmihez nem hozzáfűzni egy-két okos megjegyzést.

 Márta boldogan rábólintott az ajánlatra és Hermione kicsit szűk talárjában igyekeztek eljutni a kastély nagyterméig.

 Ahogy az összes elsős ott ált a nagyteremben, Mártának olyan érzése támadt, mintha már nem is először tette volna meg az utat.

 - Még nem is mondtad meg a neved – figyelmeztette a mellette álló.

 - Valóban nem. Márta vagyok – magyarázza a lány és ezzel ezt a témát lezártnak, tekintette. De ha Hermione netán valamit még kérdezni akart volna, akkor sem tehette volna meg, mert egy magas, szemüveges asszony jelent meg a bejárati csarnokban, hogy beinvitálja a gólyákat.

 Amint végre bejutottak ők is a nagyterembe, a Teszlek Süveg *azt hiszem mindannyian, ismerjük* énekelni kezdte a dalt. Márta magában repesett az örömtől és suttogva vele énekelte a dalt.

 -… békés, igazságos. Oda mész, ha türelmes vagy S jámbor – ez világos…

Hermione furcsa pillantásokat küldött Márta felé és szinte hallani lehetett, ahogy forogtak agyában a kerekek. De mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, már felhangzott az első név, akit kihívtak, a Teszlek Süveghez. A lány békésen végig várta, amíg minden diák sorra kerül. Ahogy azt J. K. Rowling megírta a három barát bekerült a Griffendélbe. Márta nagyon örült neki, hogy ennek is tanúja lehetett, de ekkorra már minden diákból kifogytak. Már mindenki ült valahol. Csak ő állt ott egyedül, várva, hogy felszólítsák. De természetesen az ő neve nem szerepelt a listán. Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy potyautasként utazott az Expresszen.

McGalagony professzor ügyet sem vetve a hibára, felhívta utolsóként az emelvényre Mártát, és a fejébe húzta a Süveget.

 - Nahát… nahát… - a lány ugyanazt a hangot hallotta, amelyikről olvasott. – Mennyi tapasztalat! Mennyi bátorság! No de lássuk csak… Hiszen te…Te egy… - a következő pillanatban a Süveg olyan hangosan és olyan magas hangon kezdett el visítani, hogy minden diák rémületében összehúzva magát, takarta a füleit.

McGalagony szerencsére gyorsan kezelte a helyzetet, és lekapta Márta fejéről, a Teszlek Süveget, majd kérdőn Dumbledore felé pillantott

 - Irány a Hollóhát, gyermekem. Futás. – szólt oda neki nemes egyszerűséggel, majd megnyitva a vacsorát mindenki el kezdett enni.

 Amikor Márta leült a Hollóhát asztalához mindenki igyekezett messzebbre húzódni tőle. Ha volt valami, amit nagyon utált, akkor az az emberek távolodását jelentette.

 Mivel az izgalmak közepette igencsak megéhezett, nekilátott az evésnek és közben oda-odapillantott a Griffendél asztala felé. Harry evett. Félig Fejnélküli Nick pedig épp akkor szambázott oda.

 - De végül ugye nem a mi házunkban fogsz tanulni? – kérdezte hirtelen egy hollóhátas lurkó.

 - Én nem tudom… - felelte őszintén és visszafordult a tányérjához, miközben azon morfondírozott micsoda modortalanságot követtek el vele.

Végre mindenki útjára indulhatott a prefektusokkal, a hálótermek felé és Márta is a Hollóhátasokkal igyekezett tovább haladni, de McGalagony prof. Megállított és az igazgatói felé invitálta.