Vadász
Csak ülök és figyelek. Szagokat hoz a szél.
Már tudom, ma nem maradok éhen.
Szemeim lassan szoktatom a sötéthez, tekintetem átfúrja az éjszakát. Mégsem látom a prédát, csak érzem a szagát, a félelem ízét varázsolja a számba. Nyelvemmel körbenyalom a fogaimat.
Érzem a szagodat. Gyere, gyere csak!!
Már hallom, ahogy csörtetsz. Buta VAD. Hát nem félsz?
Érzem a sötétet, ahogy szétárad az ereimben és megajándékoz színeivel. Igen látok már.
Egyre erősebb a szagod, olyan hangosan jössz, hogy álmomból is felvernél. Ez lesz most a veszted.
Izmaim megfeszülnek, átjár a kaján öröm. Nem megyek eléd, úgyis felém tartasz.
Elbújok a sötétben, arra gondolok, hogy milyen lesz az ízed.
Majd játszom veled, hogy a félelem megédesítse húsod.
Jössz már, LÁTLAK.
Te nem látsz engem, de már tudod, hogy itt vagyok.
Rettegsz.
Jól teszed, ócska ember.
Megmozdulok.
Meglátsz. Pánikba esel. Döntesz!
Hova futsz? Ostoba. Fuss hát, így még izgalmasabb.
Két ugrással utol érlek, te gyáva.
Ellendülök, Te pedig sikítasz!
Már hozzád érhetnék, inkább eléd vágok. Megfordulsz.
Vérem és véred felzubog.
Az enyém az izgalomtól a tiéd a félelemtől.
Hátadra ugrom, elesel. A nyakadba lihegek, forrón, félelmetesen.
Mozdulj már, rázz le! Védekezz! Harcolj!
De te még élni is gyáva vagy. Hát akkor az ítélet: HALÁL!
Tarkódba lihegek, sírsz?
Már nem tart soká, ne félj!
Nyakadba marok, véred a pofámra fröcsög.
A fájdalomtól tested ívbe feszül, mámorító ízedtől leszédülök Rólad.
Felbátorodva felpattansz.
Azt hiszed, elmenekülhetsz?
Vigyoromat torz viccsornak látod.
Véred folyik, már nem engedhetlek el.
Feléd lendülök, sírva hanyatt esel, arcodat védő kezedbe marok.
Miért nem a nyakadat véded, te buta?
Felszakítom a torkodat. Végre elhallgatsz.
Ömlő véredet lefetyelem, húsodat falom.
Vörös nedved elárasztja fogaimat. Élvezettel lakmározom testedből.
Neked már úgyis mindegy!!!!
|