5. fejezet

 - Márta érezte az émelygést, és a szédülést, akár egy rendes zsupszkulcs használatakor, de igyekezett tudomást sem venni róla. Képzeletével percek alatt megtörte a hajszálvékony burkot, mely az álmok, emlékek és a valóság között húzódtak. Egy nyárillatú diófa alatt landolt pár méterre Hermionétól, aki meglehetősen rémült arcot vágott. Márta lassan, könnybe lábadt szemekkel tápászkodott fel a földről, és fölkapott egy gallyat, mintha ő is varázsló lenne.

 Hermione szkeptikus arccal fölpattant a tóparton, és karba tett kezekkel sétált oda a lányhoz.

 - Te meg mit keresel itt? – kérdezte fennhangon.

 - Jéééj! Visszajöttem! Hurrá! – Márti széttárt karokkal imitálta a konfetti szórást.

 - Kicsit késtél… nem gondolod? – Hermione arca mintha homloktól állig lefagyott volna.

 - Ehm… nos, valóban. Egy keveset! – bólogatott sűrűn a lány, miközben körbepillantott, hogy minden, úgy megy-e ahogy az emlékben mennie kell. A lángvörös Lily már elindult pálcával a kezében, hogy mindennek lehordja Jamest, aki időközben már nekilátott a fiatal Piton szekírozásának.

 - Mennyit kell érteni a kevés idő alatt? – fordult vissza Hermione felé Márta, és inkább a biztonság kedvéért tette fel a kérdést, mint kíváncsiságból.

 - Szerencséd volt, te idióta… - horkant fel Hermione. – Alig egy hete tűntél el.

 - Hála’ Istennek! – sóhajtott föl a lány, szemét az eseményeken tartva.

 Alighogy meg tudott fordulni, már látta is hogy valami nem stimmel. James mindent egyedül csinált. Peter vizenyős szemeivel izgatottan figyelte, hogyan varázsolódik le Pitonról a nadrág, miközben Lupin inkább ijedt és aggódó arcot vágott. Lily még mindig James ostromlásánál járt, mégis volt valami, ami nem stimmelt. Egy fiatal kilógott a sorból, akinek a tömegben nevetnie kellett volna Piton szenvedésén. Sirius félig hosszú fekete haja hanyagul szemébe lógva csillogott a napsütésben. Mégsem sikerült annyira eltakarnia nyugtató barna pillantását, hogy Márta ne tudja kiszúrni méteres távolságból. A fiú kissé idétlenül lemerevedve állt barátja mellett, és folyamatosan Hermione és Márti felé pislogott. Néha meg-meglökte egy dulakodó fiatal a kellemes nyári délutánon, egy kellemes Piton-szekálós esemény közepén, de mintha egy egészen más világban létezett volna.

 - Hermione?

 - Igen?

 - Tudod… Az a fiú… Akire azt mondtam, hogy Voldemort…

 - … igazából Sirius Black? – fejezte be Hermione

Márta döbbenten állt meg a lány előtt, elfordulva a fiúktól.

 - Álljon meg a menet! Te nem ismerheted Harry keresztapját! – csattant föl idegesen.

 - A keresztapja? Márta! Nem mondhatsz el semmit a jövőről! Ó a fenébe is. Egy hete vagyok itt, a tekergőket pedig mindenki ismeri!

 - Sajnálom – sajnálkozott a lány, látszólag tényleg bánta, hogy így elkotyogta a lényeget.

 - Nem hiszem el, hogy ebből a fiatal srácból tömeggyilkos lesz – mondta tompán Hermione, és amikor Márta is szólásra nyitotta volna száját, dühösen lepisszegte. – Szerintem egyszerűen csak tartsd távol magad tőle. Egyébként kitaláltad, hogyan jutunk haza?

 Márta nem válaszolt. Siriust kizökkentették meglepettségéből, és mind elfutottak egy prefektus megjelenésére, nehogy bajba sodorja őket Piton diófaágán himbálózó alsónadrágja.

 Márta lehuppant a fűre és figyelte, hogy rohan be a kis társaság, közben azon járt az esze, hogy Hermionénak ismét igaza van. Kerülnie kell Siriust, hiszen, ha minimum olyan jóban lesz vele, mint Harry, akkor bizony nagy pofára esés lesz a vége. Rajta kívül csak a legnemesebb jósnők tudhatták, hogy Sirius talán tíz éven belül meghal. Méghozzá Bellatrix jóvoltából, amiért Márta szívből gyűlölte azt a nőszemélyt. Tompán, rekedtesen hallotta a távolban Hermione hangját, ahogy az megpróbálta visszahúzni a földre.

 - … na nem azért, mert nehéz volt senkinek tűnni egy hétig, ebben a suliban, de hiányoznak a többiek, és jó lenne már a saját ágyamban aludni, saját könyvek között érezni a talajt…

 - Nem mehetünk sehová, amíg a segítségünkre van szüksége valakinek…– mondta fennhangon a lány, újult erővel, lelkesedve.

 - Mi? Hogy? Na nem… Azt hiszem beütötted a fejed, mikor megérkeztél – suttogta remény vesztve Hermione. – Nem hinném, hogy segítségre szorul itt bárki is!

 Márta érezte a lány hangjában az elkeseredettséget, és tudta, hogy szólniuk kell Dumbledore professzornak, más lehetőség nincs. Még aznap délután fölmentek és bekopogtak az igazgató irodájába, ahol szívélyes bebocsátást nyertek, annak ellenére, hogy a professzor meg volt győződve róla, még életében nem látta a két lányt.

 -… hogy vagy Öregharcos? – kiáltotta feszült vigyorral a képén Márta. Hermione rögtön hátrált két lépést, várva néhány nem kívánatos személy elleni átokra.

 -… Pa…Parancsolsz? – kérdezett vissza, megrökönyödve félholdalakú szemüvege mögül az igazgató.

 - Professzor úr… - kezdett bele a lány, helyet foglalva az asztal másik végében lévő székben. – Mi már találkoztunk egyszer.

 - Volt egy ilyen különös érzésem az előbbi jelződdel kapcsolatban, amivel illettél.

 - Bocsi! – legyintett a lány, zavartan vihorászva. – Csak hülyéskedtem… Szóval jól jönne valami nagy mágus-guru segítsége, ugyanis mind a ketten – itt a remegő Hermionéra mutatott. – szóval mind a ketten azon a véleményen vagyunk, hogy elvesztünk az idő-tér kontinuumban, miközben a jövőben használtuk a McGalagony professzor által kiadott időnyerőt. Persze csak jó célok érdekében, hogy megmentsük az elkövetkezendő években hatalmas pusztításnak kitett varázsló társadalmat egy orbitális feltűnési viszketegségben, nyílván sok féle bőrbetegségben, és nem utolsó sorban fizikális és mentális bajoktól, szenvedő  pszichopatától, aki azt hiszi, ha kiirt minden mugliszármazású varázslót, akkor vicces lesz uralkodni a semmin… Óh! El ne felejtsem! Mellesleg mugli vagyok…

 Dumbledore arca nyugodt és derűs volt. Úgy hallgatta végig Márta előadását, mint egy színházi premiert. Mintha nem lehetett volna meglepni semmivel.

 - Valóban? – kérdezte feltűnően kellemes kedélyállapotban. – Ha kegyed varázstalan, hogyan jutott be a Roxfort területére? Biztosíthatom, hogy én magam is részt vettem sokféle- fajta bűbájjal az iskola védelmezéséért.

 - Ez öhm… ez megint egy érdekes kérdés. Tekintve, hogy a jövőben egyszer már elmagyaráztam Önnek ezt a hosszú, és nehezen kifejthető választ, esetleg ugorhatnánk egy fejezetet – rántotta meg a vállát a lány. Hermione arca olyan sápadt volt, hogy félő volt, azonnal összeesik.

 - A jövőben… amikor találkoztunk, mit mondtam Önnek? – kérdezett újból a professzor, nem törődve azzal, hogy a lányok be sem mutatkoztak.

 Márta mélyen az emlékeibe temetkezett.

 - Azt, hogy nyílván oka van a látogatásomnak, és a professzor úr kiadott nekem egy vendégszobát.

 Dumbledore bólintott és újból mosolyogni kezdett.

 - Akkor feltehetőleg most is ez az ok játszhat szerepet. Talán szólhatok egy prefektusnak, aki segít nektek helyet találni…

 - Igazgató úr! Úgy vélem nem értette meg a helyzet súlyosságát! Nekünk vissza kell jutnunk a jövőbe! – szólt közbe remegő hangon Hermione.

 De Dumbledore nem szólt semmit. Mintha egy pillanatig szólásra nyitotta volna a száját, de végül meggondolta magát.

 - Ha nem sértelek meg titeket… kihez van szerencsém?

 Márta sokáig gondolkodott. Hermione egy szót sem szólt.

 - Engem Miss Hallnak szólíthat Igazgató úr! – válaszolta mosolyogva Márta, tudván, megoldódott egy újabb probléma.

 - Miss Hall… Második emeleti folyosó vége. Ott fog várni rátok egy Lily nevű lány. Siessetek – mondta valamivel hangosabban. Miután a két lány elhagyta az irodát, az igazgató egy vitrines szekrényhez lépett, és kivett belőle egy tálkát, melynek tartalma ezüstösen csillogott. Pálcáját a tarkójához emelte, és igyekezett örökre tárolni az emlékeit.

*

 Az idő későre járt - és még így is – hogy a lányok jól ismerték a kastélyt, igencsak nehéz volt bejárni. A Lily nevű lány már ott várta őket a folyosó végén, mire megérkeztek. Kedves, csillogó szemekkel, mosolyogva invitálta őket a Kövér Dráma portréjához.

 - Caput draconis! – mondta határozottan, és kisöpörte vörös fürtjeit a szeméből.

 - Mekkora kreatív a Roxfort jelszavak adásában, nem? – dörmögte Márta, majd a lány felé fordult. – Lily Evans? Wááóóó… mindig is meg akartalak ismerni – bólogatott nagy elismerően, Hermione pedig kíméletlenül bokán rúgta, jelezve, hogy már ő is tisztában van Harry családfájával.

 - Ez, igazán kedves tőled Márti! – Lily továbbra is kedvesen mosolygott, ahogy előreengedte a lányokat. A klubhelyiségben ott ücsörögtek a délután rosszban sántikáló tekergők, amire Lily némileg furcsán reagált.

 - Hé, Evans! Mutasd be a vendégeket! – kiáltott parancsolóan Harry apja. Lily fülig elpirult, és gyorsan maga elé tolta a két lányt.

 - Márta…és Hermione – suttogta. Szinte kellemetlen volt még hallgatni is remegő hangját.

 A négy fiú némán ült, méregetve az ismeretleneket.

 - Vendégek? – bújt elő James háta mögül Sirius. – Én úgy tudtam teljes jogú roxforti diákokról, van szó.

 Márti bólogatni kezdett, olyan hevesen, hogy haja az arcába hullott.

 - Így is van! Csak… mégsem… vagyis, nem teljesen úgy, ahogy te gondolod. – szemét összehúzva, figyelte a srác reakcióját, de Lily hamarabb szólalt meg.

 - Menjünk már innen! Kit érdekel, mit csinál itt ez a néhány hülye… - motyogta mérgelődve a lány, bár úgy tűnt a haragja nem valódi.

 Peter teljesen komoly arckifejezéssel felemelte az egyik kezét, mint egy jelentkezés képen, és mikor rájött, hogy a kérdés inkább költői volt, gyorsan le is tette.

 Ahogy Lily megindult, Hermione fejvesztve menekült utána a kihalt klubhelyiségben, Márta pedig kelletlenül követte őket. Lassan, mintha csak bűnt követett volna el, még hátrapillantott a válla fölött, és tekintete találkozott az egyik fiúéval. A lépcsők számolása közben azt hajtogatta magában, hogy vannak határok. És neki sikerült mindig túllépni azokat.