12. fejezet

Másnap Boglárka – a még mindig tartó hétvégére tekintettel – egész nap a szobájában ült, és mereven bámult ki az ablakon. Látszólag semmivel sem lehetett kirobbantani onnan. Éda ebéd után, egy kicsit magára hagyva a szerelmes szavakat, suttogó Gergőt, felsétált a saját hálójába, hogy az előkészületek után bevesse azt, amire eddig várt.

 - Szia, Bogi! Hogy vagy? – kérdezte vigyorogva. A lány, úgy fordult meg akár egy élőhalott.

 - Remekül – felelte kifejezéstelen arccal. – Nem sokára jön Anna.

 - Épp ezért jöttem fel előbb.

 Éda a fekete csomaghoz sétált.

 - Ez az én ajándékom a számodra – nyújtotta Bogi felé. – Ez… ez egy… megtalálsz benne mindent, ami gyógyír lesz a problémáidra.

 Most először, Éda kissé feszengve nyújtotta át a csomagot. Nem fogja megtenni…

 - Méreg van benne… - suttogta, de azért elvette a csomagot. – Tegnap voltam a könyvtárban. A szépvirág könnye egy idegméreg, igaz?

 Éda bólintott.

 - Gondolom, nem akarsz örökké megoldást keresni a problémáidra… - fordította el a fejét, csakhogy ne kelljen a lány szemébe néznie. Szinte idegesítő, zavaró tényezőnek érezte a félelmet a lelkében, hogy penge élen táncol.

 - Azért teszed ezt, mert a barátnőm vagy… nem? Csak azért csinálod, hogy nekem jó legyen! – nyüszítette Bogi és újra elpityeredett, a nejlonzacskó pedig zajosan remegett a kezében.

 - Igen… - hazudta a lány. – Most lemegyek, magadra hagylak… csak gondolkozz el rajta… és ne mutasd meg senkinek… - suttogta. Egy arcizma vészesen rángatózni kezdett. Ahogy bezárta maga mögött a háló ajtaját, már izgatott diákok sürgölődtek a folyosón, készülve a délutáni programokhoz. Anna épp akkor érkezett, amikor Éda leszaladt a főlépcsőn.

 - Éda! – kiáltotta vidáman a lány. – Istenem! Annyira örülök, hogy itt vagy!

 - Beszélnünk kell!

 Éda nem hagyta, hogy barátnője megölelje.

 - Oh… - nyögte megütközve Anna. Végig nézett a csomagjain, és a zsúfolt előtermen. – Talán előbb cuccoljunk fel. – mondta mosolyogva.

 - Nem mehetsz fel! – felelte tiltakozóan Éda.

 - Kihalok tőled! Tudod te hány órát, utaztam? Már csak egy zuhanyra és meleg ágyra vágyom… Arról nem is beszélve, hogy nem szóltál, hogy haza jössz!

 Látszott Annán, hogy szeretne valami mondani, de a torkára száradt a szó.

 - És mi ez, hogy nem engeded az ölelést? Több mint három, talán négy hónapja nem láttalak! Az utolsó levelemre, nem is hozott választ az a nyüves galamb! – bosszankodott a lány.

 - A madár legyen a legkisebb bajod! Fontosabb dolgot akarok mondani, minthogy a levéllel vagy az alvással törődj.

 - Ne már, Éda! Had vigyem fel a táskáimat – motyogta, ahogy megpróbálta átverekedni magát egy rakás harmadikos lány között.

 - Most nem lehet – sipította Éda. Idegesen a tenyerébe temette az arcát. Milliónyi kép pörgött le a szeme előtt. Amikor Annával lovagolni tanulgatok, amikor először mesélték el egymásnak a titkaikat, szerelemről, barátokról. A közös élményekre gondolt, és azokra az órákra, amiket a kollégium legmagasabban fekvő erkélyén töltöttek el.

 - Boglárka nem érzi jól magát. Szeretne egyedül lenni.

 Igyekvőn kinyújtotta a kezét, hogy segítségére legyen a bőröndök cipelésében. Anna gyanakvóan méregette barátnőjét.

 - Biztosan örülne, azért ha üdvözölném… - suttogta, és felpillantott a hatalmas előcsarnokban fekvő főlépcsőre.

 - Látott az ablakból, amikor megérkeztél. Most alszik – nyomatékosította előbbi szavait a lány.

 Anna volt az egyetlen ember, akit Éda nem csakhogy nem akart, de képtelen volt érzelmileg befolyásolni. Ő volt az egyetlen, aki a kollégiumba kerülésekor kereste a társaságát, és most ő az, aki visszajött, és aggódik érte.

 - Ne tartson soká! – adta be a derekát végül, és utazó holmiját lepakolta a lépcsősor mellé.

 Éda vezetésével kiléptek az udvarra, ahol eleinte néma csöndben mentek egymás mellett.

 - Na? Mi az, amit ennyire meg akartál beszélni? – kérdezte türelmetlenül Anna.

 - Nem jöttem haza túl korán, de elég hamar ahhoz, hogy lássam mennyi minden tönkre ment itt! – szólalt meg drámai hangon, egyáltalán nem hozzáillő stílusban.

 - Tudom, hogy nem írtam neked arról, hogy én és Gergő… amikor annyira jóban vagytok, de féltem, hogy… szóval úgy gondoltam, jobb, ha személyesen beszélünk róla.

 - Te és Gergő? – Éda szemei kerekre nyíltak, ahogy megtorpant a füves udvaron. – Nekem úgy tűnik, inkább Bogi és Gergő…

 Anna hirtelen értetlenül pislogott a tó fölött.

 - Te… tessék?

 Éda lassan, szaggatott tempóban a levegőbe szagolt. A k étség ott ólálkodott egészen közel. Mondhatni, készen állt, hogy kés módjára szíven szúrja Annát.

 - Nem tudom mióta… igazából azt sem tudtam, hogy ti együtt voltatok, de amikor megérkeztem ők már… - ártatlanul pislogva folytatta, minden egyes szóval mély sebeket hagyva a lány lelkében.

 - Nem! – sikoltotta Anna. – Bogi az egyik legkedvesebb barátnőm! Tudom, hogy soha nem bántana meg… így…

 - Biztosan nem bántani akart. Csak szerelmes – rántotta meg a vállát Éda.

 - Hazudsz! – Eközben Anna hangja szűköléssé torzult.

 - Miért tenném? – Éda egy lépéssel közelebb lépett, kihasználva, hogy barátnője kővé dermedt. – A barátom vagy. Tudod, hogy csak jót akarok.

 Anna szemei megteltek könnyel, de nem sírta el magát. Ajkait papír vékonyra préselte és próbálta elviselni az érzést.

 - Tudod… előtted, nálam is bepróbálkozott… - suttogta, egészen úgy, hogy Anna beleremegett a fájdalomba. Immár kétségbeesve, félelemmel teli tekintettel pislogott Édára.

 - Más vagy – dadogta a lány. – Egészen megváltoztál amióta kezelésbe vett az a Radovics vagy ki a fene…

 - Rendbe hozunk mindent – mondta Éda, meg sem hallva a lány előző szavait.

 - Mit? És mégis hogyan? – nyüszítette, ahogy felpillantott a kollégium ablakaira. Némelyik tárva nyitva hagyta, hogy szellőzzék a szoba, máshol még a függöny is be volt húzva.

 - Azért jöttél haza, hogy tönkre tegyél mindent? Csak én tudom… - suttogta felismerően. – Senkinek nem szóltam egy szót sem! Pont úgy, ahogy akartad!

 - Köszi! – felelte gúnyosan, fennhangon a lány. – Csakhogy most ez kevés lesz!

Újra néma csönd feszült kettőjük között.

 - Van megoldás…

 Anna nem sírt, de érezte, ahogy a szomorúság vegyülve a döbbentettel szétárad a testében, keserű szájízt hagyva maga után. Nem tudta eldönteni, hogy mindezt Édának köszönheti, vagy valóban megtörténik vele. Lassan végig pillantott barátnőjén, aki megállíthatatlanul, nyugodtan beszélt. Próbálta meggyőzni a jobbnál jobb lehetőségekről. Talán túl higgadt is volt…

 Szemei sötéten csillogtak, még így a verőfényes napsütésben is. Járomcsontjai épp kiszakítani készültek arcát. Egy sötét napszemüveg pedig a vörös fürtökbe szúrva pihent. Éda haja ápolatlan volt, amit még csak most vehetett észre. Mondhatni, kifejezetten piszkos! Abban a pillanatban, ahogy Anna kicsit jobban megfigyelte Éda küllemét, rögtön tudta, hogy valami baj van. Valami megváltozott… Körmei alatt ott feszültek a piszokcsíkok. Nadrágja szára, nem volt olyan csinosan felhajtva, ahogy azt olyan fáradtságosan azelőtt mindig megtette. Most rojtosan, kifoszlottan, letaposva húzta maga után. Szája szélén, szeme sarkában még ott ült a hajnali piszok. Egyszóval olyan igénytelen hatást keltett, mintha nem is ő maga lenne. Anna kezdte magát kényelmetlenül érezni. Hallotta, miket mond neki a lány, de egy szó sem jutott el a tudatáig.

 - Piszkos a kezed… - vágott halkan Éda szavába, mutatóujjával a másik kezére bökve.

 - Látom még mindig nem érted… Anna, te nem maradhatsz itt! – szólalt meg némi habozás után Éda. Elengedte a füle mellett a veszélyes baktériumokra való felhívást, melyektől valamikor annyira tartott. Most csak arra koncentrált, hogy kiiktassa azt az egyetlen személyt, aki még képes kiadni a titkát.

 - El kell innen menned. Haza, vagy egy másik iskolába!

 - Te nem vagy eszednél! Mi a franc történt veled? – kétségbe esve dobálta a szavakat. Éda alakját egyre ijesztőbbnek találta, és örült volna, ha már vége szakad ennek a nevetséges játéknak. Néha-néha felpillantott a kollégium egyik ablakára, mely valószínűleg az ő szobájukat védte, tekintetével Bogi után kutatva.

 - Mégis ki nem hagyott magadra itt az iskolában? Csak Bogi barátkozott veled, és most ő is hátba szúr! Gergőről meg nem is beszélve… Szerinted hány lánnyal csalhatott még meg?

 Anna nem akarta elhinni, amit hallott. Nem akart gyengének mutatkozni, de Éda könnyen felsértette a sebeket.

 - Beszélni akarok Bogival. Tudom, hogy szeret engem… - suttogta megvetően. – Nem értem mire jó ez.

 - Senki nem fog szereti önmagadért! – mondatta egy sokkal mélyebb, gúnyosabb női hang Édával. Anna íriszei olyan tágra nyíltak, hogy a repedés határát súrolták.

 - Beszélnem kell Bogival! – hebegte. Az ismerős mondatot próbálta figyelmen kívül hagyni, de csak nehezen sikerült.

Ettől a perctől kezdve Éda számára az idő, rettentő gyorsan pergett.  Anna az előcsarnokban hagyva csomagjait, fölszaladt a hálójukhoz. A lány, tehetetlenül követte. Szobájuk ajtaja már tárva-nyitva árulkodott arról, hogy valaki feltépte a zárat. Kíváncsi emberek tolongtak, lökdösve egymást, egyesek az ajtófélfához passzírozódva. Érthetetlen szavakat kiabáltak, némelyik diák némán, megkövülten állt, mások tanáraik segítségét kérték.

 Éda egész testében megremegett. Érzékei eltompultak, csak foszlányok jutottak el a hangok. Homályosan, foltokban láthatta az eseményeket. A levegő pedig, vészesen fogyott.

 Mintha valaki bekiáltott volna a diákok közzé, hogy minden menjen a dolgára. Ekkor viszont Anna sikolya már messze elhallott. Éda pedig csak azt akarta, hogy szűnjön meg végre ez a fájdalom a lelkében. Talán húsz vagy harminc ember lehetett körülötte, ő mégis úgy érezte, legalább száz érzelem között kell utat törnie. Boglárkáét kereste. Láthatatlan, hosszú csápokkal kapálódzott a tömegben, de nem csapta meg az ismerős érzés.

 - Gyerünk már! – üvöltötte magában, de minden hiába.

 Anna kezében megreccsent a fekete zacskó, ahogy Bogi fölé hajolt. Már ő is csak zokogott.

 - … a rendőrséget… - suttogta az egyik férfi tanár kollégájának fülébe.

 - …már vége.

 Éda végre sikeresen átküzdötte magát a diákok között, és csak ekkor láthatta, hogy valójában mi történt. Boglárka teste az ágy mellett hevert, kezei szétvetve, nem messze tőle szétszóródva a fekete zacskó tartalma. Szemei üvegesen meredtek a semmibe, még tükrözve élete utolsó, bizonyosan nem saját érzését: a reménytelenséget.

 - Megtette…? – gondolta ijedten Éda. – Tényleg megtette…

Hirtelen borzasztóan egyedül érezte magát. Egy pillanat alatt kizárta az összes ember érzését, csak a saját és az Anna gyásza dübörgött a fülében. Szerette volna visszatekerni az időt, mindent másképp csinálni, de ekkora hatalom – be kellett látnia – nem volt a kezében. Az a hatalom, ami volt, pedig cserben hagyta.

 A diákok oszlani kezdtek Éda körül. Helyüket felváltották a rendőrök, mentősök, nyomozók. Boglárka testénél, akkor már csak az Édáé volt mozdulatlanabb. Annát kisírt szemekkel vitték el, mialatt a szoba lassacskán kiürült. De egy lány, még mindig ott állt, és próbált kitölteni ezt a lyukat, ami hirtelen olyan nagyra nőtt, hogy képes lett volna bárkit beszippantani. Senki nem kérdezte, senki nem gyanúsította, mert ő nem akart tudomást venni a világról. Épp ezért sikerült elérnie, hogy ugyanígy mások se akarjanak tudomást venni róla.

 Próbált rájönni, hogy mit is akart. Mit tervezett eredetileg? Hol és mikor romlottak el a dolgok?

 Ha valaki a történtek után meg akarta közelíteni a szobát, Éda már méterekről érezte. A lány egy pillanatra sem akarta, hogy megzavarják, így ezek az emberek többnyire, félúton olyan mértékű tettvággyal küzdöttek, hogy rögtön el is hagyták a folyosót.

 Éda napokig takarított Bogi helyén, és a kezében tartotta a kollégium összes lakóját. Eközben az üresség csak nőtt benne.

 - Távozz, ki érzéketlen ember, hisz halálra ítélt az is kinek kezében a hatalom… - ismételte már századjára azt a bizonyos mondatot.

 - Nem az én hibám! – szólalt meg mély remegő hangon.

 - Hát persze, hogy nem! – bólintott Anna, mert úgy érezte, hogy ezt kell mondania.

 - Radovics a hibás! Azt hazudta, hogy Bogi nincs már veszélyben .

 A lány hosszúakat pislogott, visszatartva valamit, ami már napom óta feszíti belülről.

 - Talán a veszély… én, magam vagyok – sípolta már csak magának, mintsem hogy Annához szóljon. A lány amúgy sem figyelt. Nem érthetett semmit. Szemeivel ugyan az Édáéba kapaszkodott, de igazából bábu módjára várta az utasításokat.

 - Haza megyek – mondta végül a lány és felállt az asztaltól, hogy összepakolja a csomagjait. Anna csak nagyon későn reagált. Száját penge vékonyra szorítva, megveszítve minden izmát. Csak a szemei csillogtak szomorúan és vészjóslóan.

 - Korán sötétedik… jobb, ha már most indulsz…

*

Hazautazását követően a kollégium lakói úgy élték tovább az életüket, ahogy azelőtt. Aki emlékezett még a Boglárka halálával sodró gyászra, az is igyekezett elfelejteni.

 - Meg kell próbálnom együtt élni vele – mondogatta Éda, az iskolába vezető út felé menet. De akárhányszor elhagyta a száját a Radovics által tanácsolt szöveg, megjelent a szeme előtt édesanyja, aki inkább elmenekült, minthogy együtt kelljen élnie ezzel. Aki ezek szerint, nem megszabadulni próbált tőle, hanem csak védelmezni próbálta…magától.

 Talán ő maga is akkor biztosította a legnagyobb biztonságot, amikor Radovics szobájában tengődött hónapokon át.

Hirtelen megtorpant az utcán, hogy körbenézzen a munkába vagy iskolába siető emberek között.

 El kellett gondolkodnia azon, hogy vannak-e saját érzelmei, vagy mindent amit érez, csak a befogadás okozza. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok röpködtek a fejében. Gyakra fel-fel röppent egy boldog kép, amit a kollégiumi barátainak köszönhetett. Viszont ezek a képek soha nem voltak teljesek. Néha bevillant Bogi arca, ahogy az utolsó leheletével lezuhan az ágyról, és ez mindent elrontott. Nem akart vele törődni, így sétált tovább.

 - Késtél! Na de igazán megszokhattuk volna már! Feltételezem, a házi feladatodat megette egy házi kedvenc…

 Kamarás tanárnő a gúnyosan fordult az ajtó felé, újabb „jó reggelt” köszönve a lánynak. Nem volt boldog, hogy egy ideje Éda haza tért. Látszólag véglegesen.

 A lány egy szó nélkül lehajtotta a fejét, nem törődve senkivel. Szemeire sötét árnyék ült, és a tanárnő egy pillanat alatt elégedettebb volt vele, mint valaha…

Vége