Minden évben van tél.

Szeretem a telet, és mint minden embernek nekem is számtalan apró emlékem kötődik e hideg évszakhoz.

Ám ez a történet, mindig vasmarokkal szorítja össze a lelkemet.

Azon a bizonyos decemberi napon két társammal lóhátról csodáltam a hóesést. Hógolyókat gyúrtunk a fákról összeszedhető porhóból, mintákat rajzolgattunk egymás lovának hóval fedett részeire. Fogócskáztunk és kacagva játszottunk.

A lovak talán nálunk is jobban élvezték a hószitálást, befedte és hűtötte testüket.

A helyzet idillikus volt, csak mi a lovak a hó és az előttünk elterülő nem túl meredek töltés, melynek alján fut a „mi” patakunk. Bár maga a patak be volt fagyva, már a jelek erre vallottak.

Tanakodtunk, hogy neki vágjunk-e a lejtőnek, vagy körbe menjünk. Mivel kísérőim, az erősebbik nem képviselői voltak, várható volt, hogy neki fognak vágni már csak bizonyítás képen is.

Én részemről lecövekeltem megvárni a tavaszt.

A két fiú, mint ahogy azt illik, jókat nevetve elindult lefelé. A lovak bár bizonytalanul tették meg az első lépéseket hamar felbátorodtak és vérük felpezsdült a versenyszellemtől.

Félúton tartottak, amikor az egyik ló elkezdett lefelé csúszni. Riasztó volt a látvány, ahogy az a böhöm nagy ló izmait megfeszítve igyekszik lefékezni.

Sikítani szerettem volna, de mire feltört torkomból a hang, a ló már meg is állt a patak partján.

Megkönnyebbült sóhajt hallattam.

A két fiú egymásra mutogatva felkacagott. Nekem még félig állt a szívem, így nem mulattam olyan jól.

A második lovon volt a sor, hogy pár lépésen belül a partra érjen, de ekkor történt valami.

Az állat megbotlott, kettőt szökkenve 500 kilóval vágódott a lenti lóba, majd térdre esett, lovasa pedig parádés ívet leírva landolt a patak jegének közepén.

A letaglozótt ló elveszítve egyensúlyát pár lépést hátrált, beljebb tántorogva a hóval fedett patak jegére.

Ott voltak hát a jegén, egy fekvő fiú és egy ijedt ló a lovasával. Senki sem mozdult. Megállni látszott az idő.

Reszkető lábakkal felálltam a nyeregbe és üvölteni kezdtem.

-         Gyertek le a jégről!

A parton közben a felkecmergő ló őrült vágtába kezdett hazafelé, vérnyomokat hagyva hátra.  A jégen álló állat megmozdult, hogy társa után indulhasson.

Hiba volt részéről.

Csendben remegtem és szurkoltam a lenti lovasnak, hogy fékezze meg ficánkoló lovát, ám az állat ellene volt és dühösen felágaskodott, majd hátsó lábai kicsúsztak alóla és seggre esett. A csattanás elültével már lehetett hallani az alattomos fenyegető hangot, ahogy recsegni kezdett a jég. A ló felugrott, ám újra megcsúszott és előre zuhant a földön még mindig rémülten fekvő áldozatra. A fiú arcára kiült az értetlen rémület, akárcsak a lovon ülő barátjáéra.

A pillanat letaglózott. Lovam magától indult el a lejtőn, hogy minél előbb társa mellett lehessen, kapkodott és csúszkált. Az akciója elterelte figyelmemet. Mire felnéztem már csak a kapálódzó lovat láttam amint belebukfencezik a lassú sodrású patakba, és küzdeni próbál a jeges víz ellen, hátán az immár sikoltó lovassal.

Csak az járt a fejemben, hogy a ló lábai között egy ember tipródik a patak medrébe. Ahogy a jég végig tört a ló valahogy előrébb csúszott. Fejjel a víz alatt bugyborékolt és nyüszített. Sosem hallottam még ilyen hangot.

Időközben mi is leértünk. A hóba ugrottam és rémülettől pergő könnyeimtől alig látva követtem a jégtörő lovat a parton.

-         Ugorj le! -  sikoltoztam.

-         Hova? – jött a kérdés válasznak, miközben a loval együtt fokozatosan merültek. – Segíts!!

-         Hogy?  – zokogtam, miközben rohantam velük a parton. Ösztönösen tudtam, hogy a másik fiúsokkal mélyebben összekuszálódva a lóval a mélyben utazik velünk.

-         Könyörgöm, gyere ki – üvöltöztem rekedten.

A következő pillanatban megállt az utazás, az áramlás nem bírt velük, a fiú felém nyúlt, veszekedetten kapkodtunk egymás keze után, amikor elértem volna hirtelen felemelkedett a vízből, lova utolsó erejével felküzdötte magát. Orrából, szájából ömlött a víz. Szökkent egyet a kisebb dombról, amin felakadtak és a partra kecmergett. Kihozva így a halálra rémült lovasát, aki partot érvén leájult a nyeregből.

Ott álltam és minden ötlet elhagyta a fejem, tördeltem a kezem és zokogtam. Belekavartam a jéghideg vízbe. Évmillióknak tűnt mire eszembe jutott a parton álló lovam, aki immár a csurom víz hátast vigasztalta és farok felvágva menekülőre fogták

A zsebembe kotortam, keresni kezdtem a mobilomat, pár idegtépő pillanat múlva elő is került. Gyors hívás után, csak álltam, és nem tudtam merre induljak. Idegeim pattanásig feszültek és a vízben eltűnt fiút kezdtem szólongatni.

Mindhiába. Belegázoltam az iszapos vízbe, de az annyira hideg volt, hogy lefagytak a lábaim és nem engedelmeskedett a testem. Cikáztam a part és a víz között. Hiába kotortam, túrtam, törtem a jeget.

Soha ilyen hosszú nem volt még a várakozás. Fohászokat mormoltam, imákat idéztem emlékezetembe.

Gyűlöltem a lassan múló időt, a telet és az órát ami reggel felébresztett.

Mire a segítség megérkezett dermedtre fagyva kutattam a mocskos vízben.

-         Itt van valahol – sikoltoztam a segítségnek, majd annak a biztos tudatában, hogy minden rendben lesz, a partra vergődtem és átadtam magam az ájulásnak.

A kocsiban magamhoz tértem, de csak testileg agyam leállt és nem volt hajlandó gondolatokkal vesződni.

A korházban tudtuk meg, hogy bár a megmenekült lovas nem sérült komolyan, társunk viszont abban a pillanatban halott volt, ahogy a ráeső ló súlyával összeroppantotta tüdejét.

-         Nem volt ideje megfulladni – vigasztalt az orvos, mert csak azt hajtogattam, hogy; ott álltam és ő megfulladt.

Komásan ültem és hallgattam, azt is ahogy az edző elém guggolt és szánakozva elmesélte, hogy a félig vízbe fúlt  lovon sem tudtak segíteni.

Nem, hazudok. Nem akartak segíteni.

„ Ez nem Nicolas Evans Suttogója” – hadarta és halálra ítélték a félőrült lovat.

Másnap a rendőrségen fásultan meséltem, miközben láttam a kezeit tördelő anyát, kinek ezek az információk jobban fájtak mint bármi a földön. Színtelen, hangsúlytalan mondatokkal, mint akiknek ez a dolga. Nem bírtam a nőre nézni, minden szavam egyre mélyebbre görbesztette hátát.

Még mindig félájultnak tetsző lovas társammal összeölelkezve vártunk, félszavakban megérettük egymás fájdalmát és soha többé nem hoztuk szóba.

Másnap. December 24.-én, kimondottan esküt tettünk egymásnak, akármi történik is, sosem válunk el, minden évben együtt töltjük ezt a napot. Csak mi és az emlékek.

Azóta eltel 5 év. Többé nem mentem a patak felé, a fiú soha többé nem lovagolt velem, ami azt illeti senkivel sem. Ő azt is megfogadta, hogy nem ül lóra többé. Megtartotta.