11. fejezet

Kora reggel, éppen hogy sikerült Édának elaludnia, de már fel is kellett kelni. Bogi ott térdelt az ágya mellett, és mereven bámulta a lány arcát.

 - Szeretnél valamit csinálni? Esetleg beszélgessünk? – kérdezte kicsit megrökönyödve a lány.

 - Minek? Úgysem mondasz el semmit! Úgyis minden úgy lesz, ahogy te akarod – felelte gúnyosan a lány.

 - Szerintem… kicsit túl reagálod a dolgokat – mondta mosolyogva, miközben felkelt, hogy átöltözzön.

 - Amúgy most komolyan. Neked mi bajod van? Mert van valami, én sem vagyok vak! Történt valami, miután elvittek a kórházból? Ez is az én hibám, mert kísérleteztünk?

 - Fogd be! Az Empatának ehhez semmi köze! – csattant fel Éda.

 - Ne beszélj így velem! És különben is… ha semmi köze hozzá, akkor minek bújod egész éjjel azt a nyamvadt Naplót?

 - Lehet nem is velem, van a baj, hanem veled...

 Immár teljesen felöltözve, készen állt mindenhez, amihez csak kellett.

 - Nem most akartam erről veled beszélni, de úgy látom muszáj lesz.

 - Éda, a frászt hozod rám!  - mondta, és felül a lány ágyára, ahol hátrébb próbál csúszni, de már nincs elég hely. – Mi baj van velem?

 - Nos lássuk csak... - Éda most nyeregben érzi magát. Nála jobban már csak Anna ismeri Bogit.

 Mi tudja legjobban elpusztítani az érzelem világodat kislány?
 - Talán túl sokat vagy láb alatt... Talán te változtál, és ezért tűnik úgy, mintha én változtam volna. Gondolkoztál, már azon mit akarsz az Élettől Bogi?
 Boglárka egyre jobban érezte a lelkében feszülő űrt. Mintha Éda a levegőt is elszívná előle. Érezte, hogy hirtelen mennyire üres is az élete.

 - Hogy mit vársz a jövőtől? Egyáltalán van neked jövőd? Gondolkodjunk, együtt mi lenne a megoldás...

 - Nem tudom, most miről beszélsz… Éda hagyj engem ezzel békén! Mit akarsz ezzel elérni? – nyöszörögte a lány, és észre sem vette, hogy egyre jobban lecsúszik az ágyról, amíg már a földön nem landolt, és törökülésben várta a lány reakcióját. Az sem érdekelte, hogy beverte a lábát.

 Éda felkacagott, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy gonoszságból, élvezetből, vagy egyszerűen csak viccesnek találta a helyzetet. Megállt Bogi előtt, és lassan leguggolt hozzá.

 - Van számodra egy ajándékom. – mutatott az asztalon pihenő csomagra. – Tegnap már elmagyaráztam, ez majd megoldja minden bajodat. Mert neked olyan életed van Bogi, amire ennyire érdemes figyelni! – Éda eltorzította hangját, és három ujjával finoman maga felé fordította Bogi arcát az állánál fogva.

 - Nekem nincsenek problémáim – suttogta könnyes szemmel a lány. – Tegnap már elmagyaráztam – ismételte Éda mondatát.

 - Próbálj meg jól figyelni rám! Neked csak egy rendes barátnőre van szükséged! – mosolyogta Éda, de a vak is láthatta, hogy semmi őszinteség nem volt a kedvességében.

 - Nekem te nem vagy a barátnőm! – sziszegte Bogi, és próbált nem Édára nézni a ködfátyol mögött. Legszívesebben elmenekült volna, de mégis maradt. Ott kuporgott a lány előtt, és várta, hogy mit fog mondani.
Éda tenyerét Bogi mellkasa fölé teszi, kicsit mintha meg is nyomná, de annyira nem, hogy a lánynak fájjon.
 - Abi, qui cares sensu, nam iste etiam morte multatur, qui regnum habes!
 Elmorogja a latin mondatot, és várnak.

- Mit érzel? - kérdezi gyanakvóan.

 - Őrült vagy – suttogta a lány szipogva.

 - Azt kérdeztem, mit érzel! – kérdezett újra, ingerültebben.

 - Semmit! – felelte a másik, artikulálva. Továbbra is csak riadtan nézett Édára és várta, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.

 Éda halványan elmosolyodik.

 - Ha nem érzel semmit, az nagyon jó! Az a lehető legjobb! – vidul fel a lány. – Amiről valójában beszélni akartam veled…

 - … én már nem akarok veled semmiről beszélni – tiltakozott Bogi. Gyomra remegett, és most először megrémült a gondolattól, hogy egy légtérben kell tartózkodnia Édával. Ami a legborzasztóbb volt az egészben, ő maga is tudta, hogy a lány minden egyes érzését ismeri, és a pillanat töredéke alatt is meg tudja mondani mi változott éppen.

 - Mondd csak, Bogi… Nem gondolod, hogy Anna kicsit elhanyagolt téged, mióta ennyire fiúzik? Először a bálon Gabi, aztán ez a Roland… most meg Gergő. – Éda várt, hogy szavai megtegyék a hatásukat. Bogi nem válaszolt.
 - Mintha te már nem lennél annyira fontos... Bár nem is tudom... Szerintem, soha nem érdekelted annyira, mint egy igazi barátnő!

 A szavak elég súlyosak voltak. Bogiban rögtön szörnyű képek rémlenek föl. Nyílván mindig is félt, hogy őt eltapossák a társaságban.

 - Nem! – rázta meg a fejét a lány, pedig ha szíve szerint válaszolt volna, bizonyára igazat ad Édának. – A barátságunk olyan mint régen, és ezen nem változtat egy fiú sem!

 - Pedig jobb ha tudod... - mondta, miközben felült a Bogi előtt lévő székre és keresztbe tette a lábát és karját. - Jobb ha tudod, hogy Anna azért ment el, mert már elege volt a sok hülyeségedből... Hát milyen barátnő az ilyen? - kérdezte szkeptikus hangon, szemét az égre emelve.
 - Ha jól belegondolunk, az egyetlen ember, akit barátnak nevezhetsz... az én vagyok, Bogi. Én vagyok az egyetlen, aki meghallgat téged. Hol van ilyenkor Anna? Vagy Gergő? Hol vannak, hogy megvigasztaljanak?
 Széttárta a kezét, de csak a képletesség kedvéért.

 - Hazudsz! A bácsikáját ment meglátogatni! – kapta fel a fejét, mint aki rajta ütéssel büszkélkedik. - Dolguk van, de ha kellenek, itt vannak. - folytatja Édának sirva. - Anna a barátnőm, ne mondd, hogy nem az. – kéri könyörögve, és a kezébe temeti az arcát.
 - Ez az egész bácsikás szöveg csak álca... Egy fedő szöveg érted? Mire hazajön le leszel ejtve mint eddig... Én most is itt vagyok... és tudom, amit tudok. Neked rajtam kívül nincsenek...nincsenek...nincsenek barátaid. – ismételgeti, ami annak idején neki fájt a legjobban. Tisztán emlékezett rá, amikor az édesanyja ugyan ezt mondta neki, és tisztán emlékezett az érzésre is. Mintha tőrt döftek volna a mellkasába. Bogi is megtapasztalhatta ezt az élményt, háromszorosan is.

  - Ők… ők is a barátaim

 Bogiból hirtelen kitört a sírás. Pattanásig feszült idegei eddig bírták a megpróbáltatást. Egy hasonló esetben felállt volna és otthagyja Édát. De ez most valamiért más volt. Elhitte a lány minden szavát, és közben gyűlölte is, amiért végig kell szenvednie.

 Hogy sír a kis csitri! Ha ezt tudom, egy szót nem szóltam volna latinul… Kizárt, hogy egy ilyen gyenge ember érzéketlen legyen… - gondolta Éda.

 - Nem Bogi!.. Jaaahj... még mindig nem érted. Az igazi barát az, aki elfogad téged annak, aki vagy. És akiben egy pillanatig sem kell kételkedned.
 Éda kezdte úgy érzi, hogy fárad. De talán most sínen van a behálózásban.
 - És ígérem, hogy bennem nem kell kételkedned. Tudom, hogy problémáid vannak, és együtt képesek leszünk megoldani azokat.
 Mosolyogva fölállt, és óvatosan kimért lépésekkel a kuporgó Bogi felé indult. Majd nagyon közel ismét megállt.
 - Becsaptak eddig téged Bogi. Porig aláztak... Mert egy kis senki vagy... De én segíthetek megmutatni, hogy te nem ezt érdemled, mert igenis érsz annyit, mint a többiek.
 Kinyújtja a kezét a lány felé, és csak vár.

 - Én nem vagyok senki… - rázza meg a fejét. – Nem vagyok senki – ismételgeti újra és újra, hogy maga is elhiggye. Megfogja Éda kezét, bár maga sem tudja miért. Éda pedig óvatosan felhúzza, mire a lány lábai megremegnek. Kimerült a sírástól. Átöleli, és tovább sulykolja, amit eddig el akart érni.

 - Én vagyok az egyetlen igazi barátnőd. A hátad mögött Anna és Gergő irtó csúnya dolgokat mondtak neked!

- Az egyetlen igaz barátom? - kérdezte suttogva, és becsukta a szemét.
- Akkor tegnap miért voltál olyan velem?

Csak és kizárólag a lány szavai járnak a fejében.

 - Féltem, hogy igazából nem kölcsönös ez a barátság. De bebizonyítottad tegnap éjjel, hogy képes vagy értem mindenre, és én akkor tudtam, hogy nekem nem is kell nálad jobb barát!
 Magyarázta a lánynak, és megsimogatta Bogi hátát.

 - Szinte minden emlékedet ismerem Bogi. A kollégium előtt, neked nem is voltak barátaid!

 - De most már van! – mosolyogta a lány, még mindig könnyes szemmel.

 - Igen… Én mindig itt voltam neked!

 Éda már látta is Boglárka dereka körül a láthatatlan pókhálót.

 - Okos lány vagy te, Bogi!

 - Ezt meg hogy érted? – kérdezte szipogva.

 - Mert jól döntöttél…